A fenti idézet II. János Pál pápától származik, és 1992-ben hangzott el. Ekkor történt ugyanis, hogy az AC Milan akkoriban rekordösszegért igazolta le Gianluigi Lentinit. Az összeg ma már nevetségesnek számító 12 millió fontnak megfelelő olasz líra volt.

A Szentatya felháborodása jogos lehetett, és ez az igazolás volt az, amely után elharapóztak az átigazolási díjak. 5 évvel később már 21,5 millió angol fontot ért a Real Betisnek.  Körülbelül ez volt az a pont, ahol az árak realitásukat vesztették. A brazil szélső bár nem volt egy rossz képességű focista, mégis be kell vallani, hogy a sevillai csapat horribilis összeget fizetett a játékjogáért.  A 90-es évek  vége, 2000-ed évek eleje aztán meghozta a nagy költekezési hullámokat, évente váltottak nagyobb összegekért klubokat, hogy aztán Zinadine Zidane ára már 46 millió Fontot is megérjen a Real Madridnak. Ez volt az a pont, amikor elkönyvelhettük, hogy soha többé nem fizetnek ki ennyi pénzt emberét. A megállapítás 7 évig, és Florentino Perez újbóli hatalomra jutásáig tartott, amikor is Kaká elhagyta a Milant, hogy a madridi zsoldosseregbe csatlakozzék, potom  56 millió fontért. És hol volt még a vége.. Cristiano Ronaldo ezen a nyáron váltott klubbot, és őt is a Real vette meg, immáron 94 millió Euróért.  A gazdasági világválság hatása nem igazán mutatkozott meg a a játékosok áraiban, de 4 évig CR7 számított a világ legdrágább igazolásának, hogy aztán Perez ismét kiürítse kasszát, és 100 millió Eurót fizessen Gareth Bale játékáért.  Hihetetlen volt, olyan volt megtudni, hogy van olyan csapat, akinek megér ennyit egy emberi lény. Azt hinné az ember, hogy ezek az összegek nem igazán térülnek meg, ám tavaly megkaptuk a választ: Dehogynem! Kákát ugyanis eladta a Madrid, mégpedig teljesen ingyen.  Utóbb kiderült, a brazil vételára csak a mezeladásokból megtérült, így aztán hiába nyújtott általában kiábrándító teljesítményt,  4 éves madridi tartózkodása pozitív siker volt a királyi gárdának. Üzleti szempontból.
Az, hogy Bale 100 milliót ért, elgondolkoztatta a labdarúgás híveit, hogy ha egy olyan játékos, akinek 4 jó szezonja volt a Tottenhamben ennyit ér valakinek, akkor ilyen árak mellett mennyit ért volna egy csúcsformában lévő Puskás, Pelé, Maradonna, vagy Gerd Müller.
Persze ez a tendencia nem csak a világ legdrágább játékosira vonatkozik, az árak teljesen realitásukat veszítették. Az, hogy  Hulk portugál gólkirályként 55 millió , egy Axel Witzel szinte teljesen ismeretlen játékosként 40 millióba fájjon a Zenitnek már a nonszensz kategóriába tartozott. A szentpétervári klub mellett ebben az esztelenségben élen járt a Liverpool is, aki csak azért, mert volt egy jó fél éve képes volt 35 millió Eurót kipengetni azért az Andy Carolért, aki később a klub egyik legnagyobb mellényúlása volt, és finoman szólva sem érte meg az árát..
"Nem éri meg a 40 milliót." Szoktuk mondani egy-egy rossz mérkőzés, vagy góltalansági periódus után, ám sajnos ez csak üresen kopogó fagarasnak minősül. Az igazság ugyanis az, hogy egy magunkfajta átlagembernek lövése sem lehet, hogy mennyi pénzről is beszélünk. Átlag nagykanizsai srácként valahogy úgy képzelem el a 40 millió Eurót, hogy ha ezeket átváltom tízesekre, beterítik a szobámat. :) Még néhány óra hátra van az átigazolási piac zárásáig, és valószínű, hogy egy vagy két nagy bomba még robbani fog, sőt ,ág Suarez 75 milkós átigazolási díja is megdőlhet az idei évben. És ahogy megyünk egyre előrébb, úgy lesznek egyre drágábbak a játékosok, és egyre irreálisabbak az ajánlatok, pont mint a rabszolgavásáron a gladiátorok korában.