Tegnap végre országos TV premierként is látható volt a tavalyi év sikerfilmje a Rush. Ez az a film, amely szinte minden F1-es rajongót lenyűgözött, hiszen egy hiánypótló alkotásról beszélhetünk. (Konkrétan 40 év óta az első film volt, amely kimondottan az F1-el foglalkozik, és amely egy nagy korszak eseményeit dolgozta fel.  Niki Lauda és James Hunt sztorija olyan, amelynél jobbat nem lehetett írni, hiszen az 1976-os idénynél azóta sem volt fordulatosabb,
 gigászibb idény.

Mindkét pilóta a maximum égett, az angol pilóta is élete legjobb teljesítményét nyújtotta, nem is beszélve Laudáról, aki a halálból jött vissza.
Szögezzük le, nem minden úgy történt, ahogyan a film elmeséli, (pl, az F3-as verseny, a Hesketh istálló megszűnése, a brit nagydíj, amelyen Hunt győzelmét látjuk.) Ezek maximum a hardcore F1 rajongókat bosszantják (amilyen kicsit én is vagyok), de a lényeg itt nem a sport száll volt. Lauda és Hunt között tudtommal fele ennyire sem volt rossz a viszony (nem voltak puszipajtások, de hallottam olyan sztorikat, hogy együtt buliztak, s a többi.), Lauda sem volt ennyire megszállott  a pályán kívül (bár a komputer becenév jogos az esetében Ron Howard itt azt akarta bemutatni, mennyire is fontos a rivalizálás a sport és az élet területén. A film egy két órás tisztelgés a férfivirtus előtt. Bevallom őszintén hánynom kell a macsós dolgoktól, nem értek egyet azzal, hogy egy férfinak mindig határozottnak és erősnek kell lenni, ám ez a történet engem is magával ragadott, hiszen ebben a helyzetben nem csekély tétje volt a versengésnek. A film a giccs határán táncol, ám csak néhány jelenetben lépi át a pátosz határát (Mikor Lauda tüdejét tisztítják a kórházban, illetve amikor Niki a felesége arcát látja maga előtt, kiáll az utolsó futamon, .), ezeket a jeleneteket leszámítva egy roppant ízléses filmet kapunk. A két óra alatt be lehet járni a komplett érzelmi skálát, hiszen az egészen vicces odaszólogatások után, átélhetjük a versenyek izgalmát, hogy aztán az utolsó 25 percben többször is eltörjön a mécses. (Még akkor is, ha pontosan tudjuk mi lesz a vége.)
Nehéz kiemelni egyetlen jelenetet a Rushból, amire azt lehet mondani a legjobb, ám én mégis a sorsdöntő futam előtti sajtókonferenciát mondanám. A jelenetben Lauda kijelenti, hogy hamarosan újra világbajnok lesz, és az ember látja a tekintetén, hogy  akár hegyeket is elhordana, annyira magabiztos, ezzel szemben a világra mindig is magasról szaró Hunt egy ideges kisgyerek módjára játszik az öngyújtójával, és látszik, hogy nem biztos magában.
A Rushnak szinte csak erénye van, ám kettő még érdemes kiemelni, Hans Zimmer zenéjét, amely katarzis közeli állapotba képes juttatni azt a nézőt is, aki pontosan tudja mi fog történni, illetve Daniel Brühl fergeteges alakítását Laudaként.
Igazi filmélmény, amelyben mindig lehet valami újat találni, amely nemcsak rajongóknak jelenthet kiváló szórakozást.
Nagyon remélem, hogy a film elindítja Holywood azon tendenciáját, amely elkezd foglalkozni az autósport csodálatos világával, és a következő években sorra nézhetjük vissza a nagyobb eseményeket a filmvásznon.