2 perc. Ennyi hiányzott ahhoz, hogy ezek a sorok az Atletico csodájáról zengjenek, valamint, hogy egy órával korábban már elkészüljön a bejegyzés. Aztán jött Sergio Ramos és változott a történelem. 5 gólt hozott a döntő, ennyit 2005 óta nem láttunk, mégis azt mondom, hogy kapásból felsorolok három jobb döntőt az adott intervallumból. Ez a 2x15 perc az egyik csapat hengereléséről, és a másik összezuhanásáról szólt. Ha ha egy másik meccshez kellene hasonlítanom, akkor ez pontosan olyan volt, mint a Benfica MU elleni vesszőfutása a 68-as fináléban. Az a tény, hogy Diego Costa már a 8. percben cserét kért jelentősen lecsökkentette a matracosok esélyét. Godin góljával ugyan vezetést is szereztek Torrente kedvencei, de l látszott, hogy ez egy igazi szélmalomharc. Mondjuk ki az Atletico néha teljes mértékben antifutballt játszott, védekezésükre inkább illik a hentes, mint a heroikus jelző. A Real viszont elkeseredetten támadott, és valljuk meg teljesen jogosan egyenlített ki. A hosszabbításban aztán látszott, hogy melyik csapat rendelkezik a nagyobb egyéniségekkel. Mert valljuk be, az, hogy az Atletico megnyerte a bajnokságot az a szédületes csapatmunkának volt köszönhető, mintsem a nagy sztároknak. (kivétel Diego Costa.) A 30 perc alatt láthattuk, hogy kifáradtak az Atleticósok, és a Real rámadói egyszerűen felőrölték őket. 2:1 után egyetlen pillanatra sem volt benn a levegőben, hogy itt aztán egyenlítés lett. És Marcelo gólja megpecsételte a sorsukat. A második gólt egyébként az a Bale szerzete aki mindent kihagyott előtte, amit ki lehetett hagyni. Ha 0:1-el ért véget a meccs elátkozzák, hogy ezért a senkiért adtak 100 milliót, így viszont csak a hőstettére fognak emlékezni Madridban. A büntető és Simeone elküldése pedig már azt mutatta, hogy ez a csapat itt árnyéka volt önmagának, és nem tudta elviselni a vereséget.
A kupa tehát egy évre visszakerült a királyhoz, vagyis a királyiakhoz.