Mivel  nemrégiben újranéztem Tarantino eddigi legutolsó filmjét, úgy gondoltam szentelek egy bejegyzést a kedvenc jelenetemnek a filmből. A mester legújabb munkája számtalan nagyszerű és emlékezetes jelenetet tartogat, elég csak a Kuklusz klán paródiára, az epikus leszámolásokra vagy Samuel L Jackson valamelyik megszólalására gondolnunk.  Ám mégis van egy jelenet, amely nálam mindezeket felülmúlja. Már az is remek jelenet, ahogy Django kidumálja magát kvázi a halálból, hát még ami ezután következik.

Ahogy a filmet néztem, rájöttem, és ehhez a részhez értünk, rájöttem ,hogy miért szerepel a sátáni Quentin a legtöbb általa írt/rendezett filmben. A válasz nagyon iis egyszerű. saját perverzióját éli ki azáltal, hogy karakterét általában megölik. De nem egy szimpla szívroham, vagy egy haslövés jelenti a végét, a lényeg, hogy minél látványosabban patkoljon el. Az elmúlt években fejbe lőtték egy szaros budiban (Despeado). vámpírként adta be a kulcsot (Alkonyattól pirkadatig), mutánság változott (Terrorbolygó), de ami itt történt az felülírt mindent. Míg Django szimplán csak lelövi Tarantino társait (Köztük McGrow serifet9, addig a direktor fel is robban.  A rendező valószínűleg ilyen grandiózus módon képzelheti el a saját halálát, és nem mondjuk egy agyvérzés vagy szélütés által. (Bár a jelenetet angolul teszem közzé, azért érdekességként megjegyezném, hogy a magyar változatban Tarantino magyar hangját Alföldi Róbert kölcsönözte, azaz egy kissé beteges ám mégis zseniális színházi rendező szinkronizált egy nagyon beteges, ám mégis zseniális filmrendezőt.) :)

De a jelenet mégsem ettől szenzációs, de még csak attól sem, ahogy Django heroizálva van benne, hanem egészen mástól.  A rendező bevallotta, hogy az amerikai történelem legsötétebb foltjának tartja a rabszolgatartást, és ezért hozta létre ezt a bosszúmozit. És valljuk meg a filmben bár néhol el van bagatellizálva a helyzet, de mégis csak reális képet kapunk arról a korról. Ma 2014-ben bele sem lehet igazán gondolni, hogy milyen is lehetett az akkor élő négerek nagy részének élete. Elég csak arra a jelenetre gondolni, mikor meglátták, hogy Django egy lovon ül, milyen patáliát csaptak a fehérek.  És ezeknek  az embereknek nem volt túl sok reményük a normális életben. úgy gondolkodtak, hogy nincs túl esélyük valaha szabadnak lenni. Az egész fikció, de mégis ha egy híres festményhez akarnám a helyzetet hasonlítani, akkor Django Freeman volt a polgárháború előérzete. Nem véletlen, hogy a jelenetben szereplő további három fekete az igazat mondja a fehéreknek, mivel látják, hogy ezt az embert nem lehet megtörni és ő nem hódol be a  (ahogy a film is megfogalmazza, "Ő az az egy nigger a tízezerből."   Mikor a hős elvágtat érdemes megnézni a az egyik férfi tekintetét. Az, hogy Djangot az útjába sodorta az első reménysugár meghurcolásokkal teli élete során. Ez a három ember valamifajta messiást láthat Djangoban, holott a hős nem akar mást, csak kiszabadítani a szerelmét.     (Nem tudom, hogy ki ez a színész, de a tekintete többet mond mindennél.)  Két dologban pedig biztos vagyok, miután ezek az emberek átvitt értelemben meglátták az utat, átvették ezt a fajta harcos mentalitást, valamint, hogy Django évekkel később csatlakozott az északiakhoz, hogy a polgárháborúban harcoljon.  Az pedig, hogy a rendező a rá jellemző remek zeneválasztásnak köszönhetően a Who Did That To You című dalt illesztette be a képsorok alá, csak tovább növeli a jelenet nagyszerűségét.