Kritikus tömeg: 2,82/5
IMDB: 5,5/10
Port.hu: 6,5/10

Az értékelésekből leszűrhető, hogy nem egy nagy kritikai sikert elért filmről van szó, sőt a project üzletileg is megbukott. Az American Dreamz vígjátékként van feltűntetve szinte az összes filmes oldalon, ám komédiaként finom szólva sem képviseli a műfaj első osztályát. Kevés poén van benne, a történet elnyújtott és humortalan, a színészek ép hogy elérik a közepes szintet (Kivéve a mindig remek Willen Dafoet.), egyszóval ez a film egy tipikus középszerű alkotás. A Felszínen, mert, ha mélyebben megvizsgáljuk és jól figyelünk az elmúlt évek egyik legjobb médiakritikus filmjét és szatíráját kapjuk egyben.
Már maga a cím is stílszerű, hiszen a XXI: század világában mindenki azt a bizonyos amerikai álmot kergeti élete végéig. Mindenki ki akar törni a szegénységből, a középosztályból, és híres akar lenni, legalább arra a bizonyos 15 percre. Az Egyesült Államok médiagépezete elhitette, hogy
bárki lehet híres, aki szerepel a televízióban, akár egyetlen egyszer is. Ez az attitűd hívta életre a tehetségkutatók műfaját, ahol valaki befut, és ha szerencséje van 2-3 (Amerika esetleg 5-6) évig a „csúcson” maradhat, hogy aztán a kollektív elfeledés áldozata legyen. Az American Dreamz ezt a világot járja körül nagyon precízen.  Ma ezek az állítások ténykén kezelhetőek, ám 8 évvel ezelőtt, amikor a tehetségkutató műfaja elkezdet teret hódítani, még egy nagyon is merész vállalkozás volt Paul Weltz filmje.

A médiakritikus szál mellett a film komolyan foglalkozik az amerikai életforma és a politika rákfenéivel is. Utóbbi szálban az újra megválasztott elnök szentül, hiszi őt bizony az Úr rendelte Amerika élére, ám nincs tudatában annak, hogy teljesen alkalmatlan a világ legnagyobb szuperhatalmának elvezetésére, így kampányfőnöke hozza meg helyette a döntéseket. Az elnök személyisége, és idiotizmusa nemegyszer enged arra következtetni, hogy ezt a figurát George W Bushról az akkor éppen hivatalban lévő elnökről formálták. Kampányfőnökének zsarnokias megnyilvánulásai, és hatalomvágya egyértelműen utalás Dick Cheney személyére. (Külsőleg még inkább látható az egyezőség.)   
Ezen kívül még láthatjuk az amerikai élet hazugságait, és azt a fajta nagyzási mániát, amely a kertvárosokra jellemző. (Értem ezalatt, hogy a prolik középosztálynak tekintik magukat, hogy az úszómedencés házat viskónak tekintik, és hogy bizonyos mértékben lefitymálnak, és aki nem sajátítja el ezt a viselkedési módot, azt idiótának nézik.) A történetben egy hangyányit arra is kitérnek, hogy a bevándorlók mennyire is eldobták az identitásukat, és mennyivel fontosabb lett nekik az amerikai életforma, mint saját hagyományaik.(Ez remekül van illusztrálva az amerikai kormány ellen végig lázadó Omer illetve unokatestvérei párhuzamba állításával.) Láthatjuk, hogy mennyire fontos a sztárság elérése, és ha az illető tehetségtelen, akkor megpróbálja valamelyik hozzátartozóját befutatni, persze úgy, hogy közben a saját képmására formálja.    Ezek a jelenetek is remekül működnek szatirikus mivoltukban, ám a médiakritikus jelenetekhez képest sehol nincsenek.)

A film címében szereplő tévéműsor egyértelmű utalás, az akkoriban induló American Idol, valamint X Faktor című műsoroknak. A műsor vezetője és kreátora (a Hugh Grant által alakított Martin Tweed) egyértelműen Simon Cowell megtestesítője. Mindketten 40-es, angol milliárdos „médiamunkások” vagy inkább médiagecik, akik nézettségért bármire hajlandóak, ám a műsorban látható megnyilvánulásaik alapján, már réges-rég elegük van az egészből.
Aki legalább két adást látott az ilyen show-ból az leszűrhette, hogy itt sablonos karakterekkel próbálják meg fenntartani a figyelmet. (Kemény rocker srác, soul énekes afroamerikai lány, egzotikus származású versenyzők, kissé szerencsétlenül mozgó kisebbségiek, munkásosztályból származó aranytorkú lány, stb.) Ez is mutatja, hogy a tehetség másodlagos, és a nézőknek a szórakoztató élmény kell, olyan figurák, akikkel maga is azonosul, vagy szánalomból rájuk szavaz.  Bemutatják, hogy mennyire is meg vannak rendezve ezeknek a műsoroknak minden eleme, a bemutatkozó kisfilmeken át, az előadásig. (Például, hogy kétszer kell felvenni, a bemutatkozást, az előadás során pedig érzelmileg kell zsarolni a nézőket.) Utóbbira két példát is láthatunk, hiszen a döntőbe eljutott lányt a döntőben akarja eljegyezni a vőlegénye, nem kis médiaszerelmet produkálva, az arab srác pedig a My Wayt adja elő, miközben a háttérben a szétbombázott hazájáról és a halott anyjáról láthatunk képösszeállítást. (Ezzel kicsavarva könnyeket és SMS-ek tömkelegét a nézőkből,) Előbbi szereplő karaktere olyan szempontból is fontos, mivel megláthatjuk, hogyan is lehet valakinek teljes mértékben átalakítani a személyiségét egy ilyen műsor kedvéért, valamint, hogy sokan mit meg nem képesek tenni az előmenetel miatt. Mint a filmben is elhangzik az American Dreamz-t mindenki nézi, a halálraítéltektől az apácákig, és éppen ezért is üt akkorát a film társadalomkritikus zárlata: Az egyik főszereplő hozzátartozója élő adásban robbantja fel magát, és az elsötétülő képen megjelenik a „Lehet szavazni felirat”, amelynek hatására mindenki előveszi a telefont, és megnyerteti a halott hozzátartozóval a versenyt. majd az ügyet telejs módon elsikálják.

Nem hibátlan film, viszont aki szereti a jó szatirikusan groteszk filmalkotásokat, annak csak ajánlani tudom ezt a filmet.

10/8