Ha egy világ elitjébe tartozó nemzet labdarúgóját megkérdezzük, mi is a leghőbb vágya, nagyon nagy az esély rá, hogy azt válaszolja „Megnyerni a Rimet kupát”. A labdarúgó világbajnokság ma már az olimpiával vetekszik népszerűségben, ám ami a szememben az ötkarikás játékok fölé emeli, hogy itt bizony csak 23 (régen 22) bajnok van, és nem 300 aranyérmen osztozik közel félezer bajnok. Letelhetetlenül lehetne sorolni azokat a világklasszisokat, Maradonától Pelén át Gerd Müllerig, akik vezérei voltak egy világbajnok csapatnak, és góljaikkal, Pazar teljesítményekkel dicsőséget hoztak hazájuknak. Ám a világbajnokoknak van egy kis szegmense is, a perememberek, akik néhány percre beszállnak valamely meccsen, vagy egyszerűen csak a padról nézik végig az egész tornát, és mégis ugyanúgy bajnoknak mondhatják magukat, mint a döntőben gólt lövő/büntetőt hárító társaik. Őket említeném meg, ebben a szubjektív listában. A listára való felkeserülésnek három kritériuma volt:

1: A játékos nem szerezhetett gólt a világbajnok csapatban (Így olyan játékosok maradtak ki, mint Henry, Treztuget, vagy az 50-es évek sztárja Altafini.)
2: A játékos nem lépett pályára a világbajnoki döntőben (ezért marad ki Fernando Torres.)
3. A játékos nem lehetett világbajnok később (így maradt ki pasarela 86-os, vagy Ronaldo 94-es aranyérme.)
Plusz még a váltouzatosság jegyében egy világbajnokságról, csak egy labdarúgót "neveztem".

Következzen tehát a 10 általam legjobbnak tartott „szimplán csak világbajnok labdarúgó”

1. Ricardo Izecson dos Santos Leite „Kaká” (2002)


2007 aranylabdása a Távol- Kelten rendezett világbajnokságon még csak egyike volt a jövő nagy reménységeinek. Ekkor már túl volt két fergeteges szezonon a Sao Paolo csapatával, és nem volt még 20, mikor már nemcsak a bemutatkozásán, de az első gólján is túl volt a Selecao mezében. Luiz Felipe Scolari természetesnek vette, hogy elviszi a világbajnokságra, ám pályára „csak” egyszer küldte, a Costa Rica elleni tétnélküli mérkőzésen. 25 perc alatt nem igazán változza meg a világot, ám látszott, hogy istenadta tehetség, aki sokra fogja vinni az életbe, és egy esztendővel később (immáron az AC Milan labdarúgójaként) már a válogatott csapatkapitányát tisztelhettük személyében. (Az Arany kupán legalábbis.) A milánói csapattal mindent elért, mind a csapattal, mid egyénileg felért a csúcsra (BL siker, aranylabda), ám hiába nyerte meg kétszer is a világbajnokság előtti Konföderációs kupát a válogatottal, a világbajnoki arany közelébe sem jutott pályafutása későbbi szakaszában. És ahogy a helyzet áll, nem is fog soha többé.

2. Jimmy Greaves (1966)

A lista további neveit tekintve kissé meglepő lehet, hogy a Chelsea, az AC Milan valamint a Tottenham egykori csatársztárját ilyen előkelőhelyre tettem, ám az eredménysora magáért beszél: olasz bajnoki cím, két FA kupa siker, KEK győzelme, 6 (senkinek sincs több) gólkirályi cím a világ legerősebb bajnokságában, és több mint 260 gól a Tottenham színeiben. Ő volt korának legjobb angol csatára, a és csak olyan zsenikkel említhetjük egy lapon, mint George Best, Dennis Law, ám karrierje mégsem teljesedett ki igazán. (Besthez hasonlóan ő is meglehetősen hanyag életet élt karrierje fénypontján.) Aktuális gólkirályként, és az előkészületi meccseken mutatott gólérzékenysége miatt evidens volt, hogy ő lesz a háromoroszlánosok kezdőcsatára a hazai világbajnokságon. Az angol szekér döcögött, Greavesnek nem ment a játék a csoportmeccsek során, és Alf Ramsey kapitány Geoff Hurstot nevezte a kezdőben az argentinok elleni negyeddöntőre. A West Ham csatára győztes gólt lőtt, és kijátszhatatlan lett a csapatból, és mivel a csere akkor még nem volt érvényben, így Jimmy csak a padról nézhette, ahogy riválisa mesterhármassal segíti VB címhez Angliát az NSZK elleni döntőben.

3. Lukas Podolski (2014)

A napokban az Interhez igazoló„Poldi herceg” a 2004-es EB-t leszámítva valamennyi nagy tornán, ahol szóhoz jutott meghatározó alakja volt a Nationalelfnek, amellyel minden tornán eljutott az elődöntőig, most, hogy Jochaim Löw mellőzte a lengyel felmenőkkel rendelkező támadót Németország felért a csúcsra. Podolski az a játékos, aki 10 esztendővel ezelőtt még a német futball nagy ígéretének számított, minimum olyan szintre predesztinálták, ahol most Cristiano Ronaldo vagy Messi tart, ám pályafutása a Bayernbe való igazolása óta nem billent helyre, a gólokkal hadilábon áll (Leszámítva az utolsó kölni, és az első arsenálos szezonját.), a jó játék pedig nem igazán megy neki. Nem úgy a válogatottban: a 2008-as EB-n igazi vezér volt, a németországi VB ő lett a legjobb fiatal játékos, Afrikában pedig bebizonyított miért is ragaszkodott hozzá a kapitány olyan makacsul. A legutóbbi seregszemle azonban csalódást hozott a Podolski rajongóknak, jómagam egyetlen megmozdulására sem emlékszem az alatt a bő 1 óra alatt, amíg pályán volt. (A csapat parti fotói más lapra tartoznak.) Az USA elleni teljesítménye után nem is volt csoda, hogy nem játszott többet a tornán. Még mindig csak 30 éves, és ha nem is örök ígéretként fog visszavonulni, de még többre volt hivatott az első néhány szezonja alapján.

4.Franco Baresi (1982)

Egyike azon három listán szereplő labdarúgónak, akik nem játszottak a világbajnoki cím elnyerésének alkalmával, ám tehetségük valamint pályafutásuk miatt kihagyhatatlanok egy ilyen listáról. (Ha „Il Capitano” akár egyetlen percet is pályára lépett volna a 82-es Mundiálon, valószínűsítem, ő lenne az első.) A 10 játékos közül ő rendelkezik a legsikeresebb pályafutással, a válogatott szintjén, hiszen 1990-ben csupán büntetőkön múlt, hogy nem jutottak el a döntőig, 94-ben pedig a brazilok ellen maradtak alul az azzurik (szintén tizenegyesekkel, többek között Baresi is hibázott.) A világbajnoki cím (még ha csak kerettagként i) a legtöbb, amiről valaki álmodhat, ám az ifjabb Baresi fivér válogatottbeli karrierje eltörpül az ifjabb Baresi fivér klubsikerei mellett. 20 esztendőn keresztül volt az AC Milan hátvédsorának vezére, együtt játszott Rivérával, van Bastennel, Weahval, ám a maga jogán lett a klub emblematikus figurája, köszönhetően a 6 (másodosztállyal együtt 8.) bajnoki címének, és a három BEK sikerének. Az olasz futballban csak harcostársát Paolo Maldinivel lehet együttemlíteni ezt a páratlan karriert.

5. Robert Pires (1998)

Gyermekkorom meghatározó játékosaként tekintek a francia játékosra, aki igazi szíve volt az Arsenálnak, amelynek azóta sem látott sikersorozatában tevékeny részt vállalt, nem ő volt aki a legtöbb gólt rúgta, nem ő volt az aki a legnagyobb sztárnak számított, és nem ő volt az aki milliós rajongótáborral büszkélkedhetett, ám mégis ő volt az aki az egész pályát felszántotta a 90 perc során. Tagja volt a hazai pályán világbajnok válogatottnak, ám a csapat erejét jól jelzi, hogy Robert mindössze egy tétnélküli mérkőzésen, az eltiltott Zidane helyetteseként volt a kezdőcsapat tagja, további három fellépése során epizódszerepet kapott. Ezt követően egyre fontosabb játékos lett a nemzeti tizenegyben így alaposan kivette a részét az Európa bajnoki címből (gólpassz a padról beszállva, a fináléban.), majd a két Konföderációs kupa sikerhez is elengedhetetlen volt Pires játéka. Válogatottbeli karrierje viszont nem tetőzhetett be, mivel Raymond Domanexh idióta döntése miatt, amely szerint skorpió jegyben született játékos nem lehet válogatott, élete formájában kiesett a pikszisből, és nem is került be soha többé. Tavaly 41 évesen visszatért a pályára, és az indiai bajnokságban szereplő FC Goa együttesében kergeti a labdát.

6. Fernando Llorente (2010)

Stefan Kissling mellett korunk leginkább mellőzött csatárklasszisa a nemzeti csapatokat tekintve. Tény, hogy a vörös fúria telis tele van igazi világklasszisokkal, de a baszk óriás is nyugodtan sorolható ebbe a kasztba. Vicente Del Bosque úttörőnek számít abban a tekintetben, hogy a világon talán először úgy döntött, hogy a jó csapathoz nem feltétlenül szükséges csatárt játszatni, elég ha a középpályások előretörtnek, ennek a húzásnak pont a Bilbao egykori klubikonja itta meg leginkább a levét, a Dél Afrikában rendezett világbajnokságon 30, percet kapott. (A 2012-es EB-n pedig egy percet sem.) Nemrég néztem vissza a spanyol-portugál meccset a 2010-es VB-ről és rá kellet jönnöm, hogy Llorente nemcsak, hogy nem mozgott rosszul, de fél óra alatt többet mutatott, mint az agyonajnározott Fernando Torres az egész tornán.
Tavaly a Juventusban 16 góljával vállalt szerepet a Scudetto megnyeréséből, ám Bosquénak még ez sem volt elég, hogy az utazó keretbe jelölje, meg is lett az eredménye.

7. Jupp Heynckes (1974)

A Bayern München és a Real Madrid korábbi edzőlegendája tipikusan az a játékos, aki a világ országainak 90 százalékában a legnagyobb sztár lenne, ám ő rossz helyre, és rossz időben született. A Borussia Mönghengladbach játékosaként szinte egymaga tudta versenyben tartani csapatát a kor európai uralkodójával, a Bayernnnel szemben, 4 bajnoki elsősége, két gólkirályi címe, valamint a tény, hogy mindhárom európai kupában gólkirály tudott lenni jól mutatja, milyen csatárklasszis is volt, ám Gerd Müller árnyékából nem tudott kitörni. (Világviszonylatban legalábbis.) A 74-es világbajnokságon Helmut Schön kezdőként számolt vele, ám egy sérülés keresztülhúzta Jupp számításait, a németek pedig pont Müller góljával lettek világbajnokok. Heynkess egy interjúban elmondta,a sérülése volt élete legnagyobb csalódása, amit soha nem fog tudni feldolgozni, és ez inspirálta edzői karrierje során. Kissé morbidan hangzik, és nem értene vele egyet (Ha lenne olyan mázlim, hogy ismerném. J), de ha ez kellett ahhoz, hogy korszakos edzőlegenda legyen, akkor megérte.

8. Karl-Heinz Riedle (1990)

Az idén 50 éves „AIR Kallénak” is megvolt a maga nemezise Rudi Völler személyében, tehetség alapján közel egy szinten mozogtak, ám Becenbauer a rutinra és Völlerre szavazott. Riedle nyugodtan tekinthető Völler utódának is, hiszen a Werder Bremenben őt szerződtették a későbbi kapitány helyére, majd a válogatottban is tőle vette át a stafétabotot, 1992 környékén. Ez 1990-ben még nem sikerült, hiszen riválisát hiába tiltották el, és hiába sérült meg Riedle nem tudott élni a lehetőséggel, nem igazán ment neki a játék, és gólt is csak az angolok elleni szétlövésben szerzett, a döntőben pedig nem került pályára, még időhúzó csereként sem. Később megállta a helyét a válogatottban, vezéralakja volt a két évvel későbbi EB-n döntős újraegyesített német csapatnak, majd az amerikai VB-n is góllal vette ki a részét, csapata szerepléséből. Klubkarrierjének csúcsát a Werderrer és a Dortmunddal szerzett bajnoki címek, valamint az 1997-es BL siker jelenti, a müncheni döntőt kis túlzással egymaga nyerte meg a Borussiának. Jelenleg az Eurosport szakértője, és a berlini BL döntő nagykövete

9. Angelo Peruzzi (2006)

Úgy gondoltam a lista utolsó két helyét érdemes a leghálátlanabb szerepkört betöltő játékosoknak, vagyis a cserekapusoknak szentelni. Angelo Peruzzinál kevés nagyobb tehetségű portást tudok, aki a válogatottban nem mutathatta meg soha, hogy mit is tud igazán. (Még ha 30 válogatottsága nem is enged erre következtetni.) Ő lett volna a Squadra Azzzura kezdőkapusa a 98-as VB-n ám az utolsó pillanatban megsérült, így örök riválisa Pagliuca kapta meg a helyét, majd Gigi Buffon feltűnésével úgy tűnt, Angelo válogatottbeli karrierje csak az 1996-os nem túl sikeres kontinensviadalra korlátozódik, mikor is Buffon a kezét törte. Úgy tűnt Peruzzi nevével kezdődhet a válogatott kezdője az ő nevével kezdődhet a 2000-es EB-n, amikor ismét megsérült, így Francesco Toldo lett a hős, az ezüstig jutó gárdában. Ezután persze már nem kapta vissza soha a helyét, komoly téttel bíró meccsen, így az oldalvonal mellől szurkolhatta ki hazája negyedik VB elsőségét. Klubszinten jóval sikeresebb volt: három BL döntőt játszhatott a Juventussal, amellyel egy sikerén kívül, még UEFA kupát és Világkupát is nyert, majd a Lazioba igazolva a klub élő legendája lett.

10. Emerson Leao (1970)

Igazi öntörvényű kapusklasszis volt, aki minden idők öt legjobb brazil „portásának” egyike. 20 éves volt, amikor bemutatkozott a brazil válogatottban, és 80-szor állt a kapuban a Selecao meccsein, . 1970-ben kerettagja volt a minden idők legjobb világbajnoki csapatának nevezett gárdának, ám a kaput minden esetben Felix őrizte. Leao ezt követőn 10 évig kiszoríthatatlan volt a válogatottból, végigvédte a 74-es, és 78-as elődöntős csapat valamennyi mérkőzését. 1982-ben kimaradt a csapatból, ám 86-ban ismét számítottak rá, igaz ekkor már csak tartalékként. Pályafutása legnagyobb részét a Palmeiras csapatában töltötte, de védett a Grémióban a Corinthiansban és a Vasco De Gamában is. A világbajnoki győzelem mellett legnagyobb sikerének négy országos bajnoki címe tekinthető. Edzőként egy tucat helyen megfordult, egy rövid, és nem túl sikeres időszakban hazája szövetségi kapitánya is volt.