A Magyar Televízió kettes csatornája újra műsorára tűzte gyermekkorom kedvenc sorozatát a Mekk Elek az Ezermestert. A 70-es évek kultikus bábsorozatának valamennyi epizódját vagy tucatszor láttam, ám az elmúlt 10 évben csak elvétve tekintettbe bele eme remekbe.
Mint ugye mindenki tudja: Mekk semmihez sem ért, de azért jó pénzért/ káposztáért bármit elváll, illetve amihez egy kicsit konyít (működő cserépkályhát például tud készíteni) azt pedig trehány és felelőtlen módon hajtja végre. Már az első epizódban bevallja magának, hogy semmihez sem ért, ám a végén okleveles szabómester lesz, a közösség pedig tagjává fogadja. Ebben a részben bevallja, hogy a férceléshez igenis van tehetsége. (Más kérdés mi lesz majd, ha valaki öltönyt akar majd szabatni vele.)
Gyerekként nem értettem, miért is lett szakmája a főhősnek, és miért nem zárták le a történet úgy, ahogyan a XXI. században várhatnánk, vagyis Mekk Elek egy olyan kontár, aki semmihez sem,ért. Kétkedésemet elintéztem azzal a frázissal, hogy „Egy mesének muszáj, hogy boldog vége legyen, és kész.” De sokkal többről volt szó: A sorozat 1979-es és tudtommal az államszocializmus idején mindenkinek kötelező volt valamilyen munkát végeznie, erre vezethető vissza, hogy sohasem kergették el a kecskét a faluból, és 12 különböző munkát is végzett, még ha kontár módon is, de valamit csinált. Ebben az időszakban nem lehetett a jövő generációjának egy olyan mesét tálalni, amelynek a végén kiderül, hogy egy munkás nem ért semmihez, és szakma hiányában csak lébecol az életben. Példát kellett mutatni a végkifejlet által, így sikerült lerombolni a rajzfilm enyhe társadalomkritikáját (Az úgynevezett ezermesterekről, akik bármit is képtelenek elvégezni.), és beilleszteni az úgynevezett „vörös farkat.”
Ez persze semmit nem von le a kiváló szövegkönyvvel, szinkronhangokkal és történetekkel rendelkező meseklasszikusból.