Alapjában véve kedvelem a Magna Cum Laude együttest, frontemberüket, Mező Misit pedig egy kifejezetten szórakoztató egyéniségnek tartom. Van azonban egy daluk, amellyel ki lehet üldözni a világból. A „Pálinka dal „című szerzeményük nemcsak, hogy egy igénytelennek tűnő könnyű zenei kategóriába be nem illő opusz, de még egyfajta prolihimnusz is. (Nem a munkásemberekre használom ezt a szót, hanem az igénytelenekre.)
A 2009-been keletkezett dal sikerét már akkor sem értettem, viszont nem kérdés, hogy a sorok kiválóan tükrözik a magyar közgondolkodást.

A zene az egy teljesen átlagos mulatós dallam, amelynek balkáni dallamai adnak egyfajta hangulatot, de hát az igazi probléma magával a szöveggel van.

„Álmaim kéklő egén,
Gyümölcsfáim tetején,
Pálinka, szerelmem, légy az enyém!”

A felvezető két sor igazából értelmetlen, mivel a szerző, először gyümölcsfáiról dalol, majd rögtön a pálinkát fetisizálja. Annyi azonban bizonyos, hogy a sorok felvezetik, hogy mi vár ránk: 4 teljes percig az alkohol dicsőítését fogjuk végighallgatni. Kiderül továbbá, hogy az elbeszélő már alkoholista, hiszen szerelmeként hivatkozik a páleszre.

„Nyújtsd hát a karod felém,
Nélküled meghalok én,
Pálinka, szerelmem,légy az enyém”

„Ha egyszer elindulunk lefelé,
Mert előttünk a lejtő.
Folyékony királynő, kérlek,
Te légy a búfelejtő!”

Nyilvánvaló, hogy emberünknek valami nagyon nagy bánata van, ami miatt a piához nyúlt, mert úgy érzi meg fog halni. A lejtőt átvitt értelemben használhatja a szövegíró, és reálisnak tűnik, hogy a dal végére tényleg elindul lefelé az élete.
Utóbbira persze akkor is sor fog kerülni, hogyha túl sokat iszik folyékony királynőjéből. Már ettől a jelzőtől is falra mászom, hogyan lehet ennyire fetisizálni valamit, hogy külön nevet adunk neki. Nem élek absztinens életet, szeretem a sört, a whiskyt, a vodkát (a pálinkát nem), mégsem szoktam úgy hivatkozni a finom csapolt sörre, hogy „folyékony kenyér”. Ez nem több mint egyszerű „szeszsznobizmus.” Mi értelme van külön emberi tulajdonságokkal felruházni egy kvázi méregnek is beillő szeszt?
Ugyanakkor jó képet fest ez a sor a közállapotról, ahol „Búfelejtőnek”, „Komának” meg egyéb elmebeteg dolgoknak neveznek el szeszes italokat.
A búfelejtéshez pedig annyi mindent fel lehet használni: ám ennek a jóembernek az kell, ami még az agyát is lepusztítja. (Ahelyett, hogy mondjuk, kisírná magát, vagy elmenne kurvázni.)

„Tölts hát a poharamba még egy kortyot angyalom,
Ma éjjel mindenemet elmulatozom!”

Drága Mihályunk az előbb még arról regélt, hogy milyen szomorúsága van, most pedig már mulatni akar. Ezek a sorok az elbaltázott közhelyet támasztják alá, mely szerint „Sírva vigad a magyar.” Falnak megyek ettől a frázistól, ugyanis szoktam jól érezni magamat és szoktam sírni is (Nem szégyen az.), de a kettőt valahogy még sohasem kevertem össze. A dal kontextusában a mulatás már nem is a jó kedélyt, hanem a disznó módra való berúgást jelenti. (Nem hiába neveztük el a mulatós zenét, bebaszós zenének.)


„Az istenek könnycseppje gyógyír
Bánatra, örömre.
Én téged fogadlak egyszer majd
Gyermekként örökbe.”

Az előbb említett szereptévesztést mutatja, a versszak első sora is, hiszen az Istenek könnycseppét finoman szólva sem a szeszben kellene keresnünk, mert nem hinném, hogy ott van. Arról pedig meg se próbáljanak meggyőzni, hogy ez egy költői kép, mivel ebben az esetben a legelcsépeltebb érvelések egyikét halljuk a pia mellett.
Gyógyszer? Aha, fájdalomcsillapító, egy-egy verekedés után, de ez a sor tükrözi leginkább az alkoholhoz való viszonyunkat. Ki volt az a baromarcú, aki kitalálta, hogy az alkohol gyógyszer? Nem, az alkohol egy rohadt lassan ölő méreg, amely pusztítja az agysejteket, rohasztja a fogakat, büdös, előhozza az emberből az állaltot, plusz még nyomorba is dönt. És Magyarország mégis ezt a drogot fetisizálja, mondván ez orvosság. Ha a dal a spanglizásról szólna, maximum csak az alter értelmiségben ismernék, a készítők pedig a börtönben ülnének. (Ha egy 15 éves berúg mint a szamár, semmi gond nincs, de a második füves cigi után mehet a javítóba.) Az utolsó sorban pedig már külön személyiséget is ad kedvenc italának, ám ha a költői képet értelmezzük, akkor kannibálként pusztítja el idézőjeles gyermekét.

„Egy kupica reggelire - abból bajod nem lehet,
A magyarnak csak ez adhat ihletet.”

Bajom az nem lesz tőle, maximum elpusztul néhány agysejtem, hiszen mint tudjuk az alkohol kis mértékben is káros lehet. A verze második sora viszont a legvisszataszítóbb sor, nemcsak a dalszövegben, hanem a magyar poptörténelemben is kiemelkedik. Vannak drogok amik tényleg ihletet adhatnak, ám az alkohol kurvára nem tartozik ezek közé. Ez adhat ihletet? Egy fenét, valahogy nem tudom elképzelni, hogy Kölcsey piált a Himnusz megírása alatt, vagy Rubik Ernő pálinkázott, miközben feltalálta a kockáját, de még azt sem vizionálom, hogy Puskásék koccintottak volna a meccsek szünetében. Ez egyszerű blaszfémia, semmi több.

„De nekem így is megérte, életen át várni rád.
A halálos ágyamon az infúziómba ne töltsetek csak pálinkát!”

A végén maga Mihály is elismeri, hogy alkoholista, ám számára csak a pia okozott örömöt. (Családja, barátai hol voltak, hogy leállítsák nem tudom.) Az infúzióba töltött pálinka pedig már egy igazi hardcore alkeszre vall, aki vénásan adja be magának a piát. Az elszavaló amennyire fetisizálja a pálinkát, nyilvánvalóan májrákban fog elpatkolni, ám az eutanáziára való jogát egy delíriumos rohammal szeretné érvényesíteni, mielőtt elhagyná az árnyékvilágot.

Összegezve, a Pálinka dal az egyik legrosszabb, legvisszataszítóbb szöveggel rendelkező dal, amely egy kemény drogot fetisizál, elősegítve az ország 2 millió alkoholistájának érvelését, mondván: „ A pia orvosság, és mi csak ínyencek vagyunk.”
Mint már említettem nem vagyok absztinens, sőt magamat egy hedonista figurának tartom, ám ez a dal egyszerűen túl megy minden határon.