Nálam nem kérdés, hogy Sam Mendes az utóbbi évek legjobb brit rendezője. Nem vállal el minden felkérést, ám amikor dolgozik a legjobbat hozza ki az adott alapanyagból ahogy azt Kárhozat újra, vagy a Skyfall esetében is tapasztalhattuk. Ám hiába rendezett jobbnál jobb filmeket, első mozija mindenképpen kiemelendő az életművéből. Teljesen ismeretlen angol direktorként, két tv film rendezőjeként kérték fel arra, hogy készítse el az Amerikai szépséget.

Itt az amerikai álom maró kritikájával találkozunk, ironikus, hogy ezt  pont egy angol fiatalember tudta ilyen magas színvonalon megvalósítani.  És ami még jobban mutatja Mendes rendezői nagyságát az az, hogy úgy tudta interpretálni a sztorit, hogy az ne csak Amerikában, hanem itt Európában is örök érvényű tanulságokat fogalmazzon meg.
Már maga a cím is két értelmű, egyszerre utal arra a fiatal lányra, akibe a főhős beleszeret, illetve az amerikai álomra. Nem is biztos, hogy Lester szereti ezt a lányt, egyszerűen csak újra fiatalnak akarja érezni magát, aki nem akar rájönni, hogy eltelt az életéből 42 év, és élete tulajdonképpen egy fabatkát sem ér.  a film valamennyi főszereplője keresi azt a bizonyos szépséget, ki valós, ki átvitt értelemben. Lester ugye a lányban találja meg, felesége az amerikai álmot hiszi szépnek, a fiatalok az élet apró dolgaiban találják meg amit keresnek. A film igazából Lester és felesége Carolyn világnézetének párharcáról is szól. Egyik oldalon a szabadelvű, és a társadalmi konvenciókat félrelökő férfi, míg a másikon a megfelelési kényszerben szenvedő asszony áll. Így válik a történet egy igazi egzisztencialista drámává.
Lester Burnhamet tartom az amerikai, modern és kicsit vagyonosabb Ivan Iljicsnek. párhuzamként említendő, hogy mindketten egyszerű, és szürke életet élnek, amely iszonytató. Ám míg az orosz realizmus hőse nem tud kilépni ebből a taposómalomból, addig a film hőse egyszerűen annyit mond: Elég volt.  Ez a két óra tulajdonképpen az ő megvilágosodásának története, ám már az első perctől kezdve tudhatjuk, ennek nem lesz jó vége. Ám míg Iljics úgy hal meg, hogy nem tudott változtatni az életén, addig Lester szinte megistenül.
A XX. század végi anyagias világ kritikája az a jelenet, amelyben kirúgatja magát, hogy egy számára kevesebb felelősséggel járó munkát végezhessen. Értem én, hogy már felépítette saját egzisztenciáját, valamint bebiztosította magát, de akkor is ez az a lépés, amely minden Carolynhoz hasonlóan gondolkodó ember számára példa lehet. Ő nemet mondott a fogyasztói, lebutított társadalomra, és egyszerűen kilépett belőle.

A történetet maga Lester narrálja, és életének utolsó 1 évét foglalja össze. Reklámszakemberként dolgozik, ám a pokoli hangulattól, felesége természetétől, valamint az őt körülvevő "műanyag2 élettől egyszerűen megcsömörlött. Egyik este megpillantja lánya tinédzser barátnőjét, aki nagy hatással lesz rá. Ettől kezdve, megváltozik az élete. Ott hagyja munkáját, elkezd gyűrni, füvezni, megvalósítva gyermekkori álmát megveszi a vágyait megtestesítő autóját, és elkezd úgy élni, ahogy mindig is szeretett volna.

Az utóbbi években az Oscar díj elveszítette nimbuszát  a szememben, viszont azért meg kell jegyeznem, hogy eme mesterművet nem kevesebb , mint 5 aranyszoborral díjazták. [forgatókönyv, operatőr, film, rendező, férfi főszereplő.] Egyikkel sem tudok vitába szállni, mindegyik a lehető legjobb helyre került, hiszen itt minden a helyén van. a zene, a vágás a történet, a sztori, az operatőri munka, és a rendezés is. De ami igazán kiemelendő az a színészi játék. Kevin Spacey játszotta Lester főszerepét, és valami fergetegeset alakít. minden pillanat az ő igazi jutalomjátéka, és szinte lubickol a tragikomikus hős szerepkörében. Feleségét pedig a nagyszerű Annette Bening személyesítette meg, egyszerűen briliáns, ahogy ezt az urizáló, nagyzási mániában tobzódó, égetni való házisárkányt előadta.  de a legkisebb szerprekben is kiváló alakítást láthatunk, a mellékszereplők közül talán Chris Cooper alakítása emelkedik ki leginkább.

Egyszerre vígjáték, dráma, társadalomkritikával átszőtt szatíra, és valamilyen szinten művész film. számomra pedig az egyik legjobb film, amit valaha láttam.

10/10

A kultikus család második mozija azon ritka kivételek többsége, amely képes hozzátelni, az és felülmúlni az első részét. Teszi mindezt annak fényében, hogy az első rész személyében a 90-es évek egyik legjobb vígjátékát tisztelhetjük. a nagy anyagi siker miatt  Barry Sonnenfeld  nem tudott ellenállni a kísértésnek, így két évvel később egy megfelelő minőségű szkript után folytatást készített a galád család kalandjaihoz. És de jól tette. A fura, már-már vámpírszerű, ám  mégis szeretni való Addamséknél kevesebb kultikusabb família kapott helyet  a mozivásznon. Az első részt a fergeteges groteszk humor, zseniálisan megírt karakterek, direkt a szerepüket túljátszó színészek jellemezték jellemezték, ezek a tényezők voltak azok, amelyek egy világot tettek Addams rajongóvá, és e sorok íróját megvették kilóra. itt is megvannak a fent említett viselt dolgok, a groteszk humort négyzetre emelték, és az első epizódban finoman érzékelhető dráma helyett, inkább morbid irányba vitték el a történetet.  Morbid sztori, de itt jóval erősebben jelen van a társadalomkritika. A chipeva tábor egy az egyben az amerikai felső középosztálybeli sznobok kifigurázása, majd a rendező egy legendás jelenetben  mond véleményt az említett társadalmi kasztról. Továbbá megjelenik a 80-as évekre jellemző "anyagias lány " típusai is, amelyet egyszerűen egy pszichopatának állítanak be.

A történet szerint Gomeznek és Morticianak kisfia születik. Két gyermekük mindent megtesz, hogy eltegyék láb alól az új jövevényt. Mikor a szülők értesülnek erről jobb híján egy dadát fogadnak a gyerekek mellé. Az új dadus nagy hatást tesz Festerre, aki azonnal beleszeret. Wednesday értesül róla, hogy a nő egy körözött sorozatgyilkos, aki a nászéjszakán megöli férjét, majd megörökli annak vagyonát. Mielőtt azonban a gyerekek elmondhatnák szüleiknek nevelőnőjük tervét, az óvintézkedés gyanánt egy nyári táborba küldi őket.

A sztori alapjában véve elmarad az első részétől, ami viszont egy szintre emeli a 2-t kultikus elődjével az a fergeteges poénáradat. Szinte minden percben akad legalább egy groteszk humorbonbon. Két új karaktert hoztak be a sztoriba, akiket felemásan látok. A kisbaba szerepe nem több, mint néhány plusz humorforrást előidéző pillanat megjelenítése. Debievel más a helyzet, ő azon kívül, hogy társadalomkritikai szempontból is értékelhető, egy bravúrosan megírt szereplő.

Szerencsére nem változtattak az 1991-ben már bevált főszereplőkön, azaz Raul Julia még mindig istenien keltette életre Gomez figuráját. Anjelica Huston itt is hihetetlenül jő volt, a női főszerepben, egyszerűen egész tehetségét beleadta, hogy megformálja Morticia groteszk, ám ugyanakkor mégis szeretnivaló figuráját. természetesen nem mehetünk el szó nélkül Cristopher Lloyd  alakítása mellet sem, róla csak annyit, hogy az ő általa megformált Fester bácsi azóta  a popkultúra szerves részét képezi.      A Wednesdayt játszó Christina Ricci itt valamivel több szerepet kapott, mint az első részben, és talán pont ezért jóval összeszedettebb volt színészileg, továbbmegyek, olyan hatásosan adja elő már-már vérfagyasztó karakterét, hogy kijelenthetem, hogy ez volt minden idők legjobb gyerekszínészi alakítása. A Debbiet játszó  Joan Cusack pedig remek választás volt a szerepre.

Összességében nálam egy szinten van az első  résszel, 8 éves korom óta imádom mind a kettőt, és évente kerítek sort újranézésükre. Az Addams Family 3-nak keresztelt förmedvényt pedig aki csak tudja kerülje, mert nemcsak megerőszakolja az első két epizód mítoszát, hanem valamilyen szinten meggyalázza Raul Julia emlékét is.

10/9

Alapjában véve azok táborába tartozom, akik nem lelkesedtek túlságosan a romantikus komédia műfajáért. Egy alapkoncepció alapján készülő ilyen műfajú film, állandóan a megszokott klisé alapján készül, amelynek formulájára még egy 8 éves kisgyerek is rájön. ez az amerikai romkomok többségére igaz, nem úgy a brit filmeknél. ezek többsége jóval kevesebb giccsel, valamint ízlésesebb humorral, és több érzelemmel készülnek. Sokan az Igazából szerelmet tartják a brit romantikus komédia csúcsának, ám nálam Mike Newell velem egyidős filmje kenterbe veri mindet.
Nem nagyon szeretem spoilerezni az írásaimat, de ez most megteszem, máskülönben nem tudnám felsorolni az erényeit egy hollywoodi filmmel szemben.
A tengerentúlon az alapfelállás az, hogy a férfi főhős egy cinikus6 nagyon szerencsétlen valaki, ám a főhősnővel való kapcsolata megváltoztatja világnézetét, elkezdenek jjárni, valami banális marhaságon összevesszek, ezután epekednek egymásért, ám a harag az egyik fél részéről kibékíthetetlen, az utolsó jelenetben azonban egy bátor szerelmi vallomás mindent megváltoztat, esküvő, és The end!
Itt ez nagyon nem így van, a hősök eltöltenek egy éjszakát egymással, ugyan van vonzalom közöttük, de egy éjszakás kalandjukat csupán egyikük veszi komolyan. A másik félben viszont csupán néhány hónappal később törnek elő az érzések, pont a másik esküvője előtt. egy átlag klisés amcsi filmben ilyenkor jönne a nagy roham, hogy a fréfi akkor is visszahódítja a nőt, ám ez itt messze nincs így. A végkifejlet sem a szokásos esküvői képpel zárul, hiszen itt a szokásos
"veled akarom leélni az életem, hozzám jössz feleségül" duma helyett, pont az hangzik el, hogy "Nem jönnél hozzám feleségül, és ez a nem a egy igent jelentene a közös életünkre". Happy end, ám nem a tipikus formából. Ez, illetve a többi ilyen apró finomság, amellyel változtatnak a csontig lerágott, unalomig ismételt kliséken helyezi magasan egy átlag romantikus komédia fölé a filmet.

Nem kapunk többet, mint amit a cím ígért. A film főhősei Charles és Carrie egyik közös barátjuk esküvőjén találkoznak, majd együtt töltik az éjszakát. Charles nem akarja elkötelezni magát, így békében elbúcsúznak egymástól. két hónappal később Carrie bemutatja a férfinek a vőlegényét, aki ekkor döbben rá, hogy igazából még mindig szereti a nőt.

Az előbb már ellőttem a film végét, de ez egy átlag mozinézőnek nem lehet kérdés az első pár percet látva. a film nem misztifikálja a házasság intézményét, mondván, hogy ez egy örökké tartó kötelék Isten színe előtt. szó nincs erről, és a film végén pont ez adja meg a történet konfliktusát.
valamint úgy gondolom, hogy egy ízig vérig liberális szemléletű filmmel van dolga a nézőnek. [Elég csak arra gondolni, hogy néhány karakter homoszexuális.]
Ugyan egy ízig vérig vígjátékról van szó, ám nem hiányozhat a dráma sem, pontosan erre utal a temetés a címben. ha valami hibát fel kéne róni a filmnek, akkor az az, hogy ez a dráma a főhősök kapcsolatából valahogy hiányzott számomra.

A jól megírt forgatókönyv azonban még nem lenne elég, ehhez kellenek a jól megírt karakterek, és a pazar előadott dialógok.  Illetve az a csipet jellegzetes európai humor is, amivel a film rendelkezik. de ez az egész mit sem érne a jó színészek nélkül, egyszerűen mindenkire a lehető legjobb szerepet bízták.
Hugh Grant életében körülbelül három féle karaktert tudott eljátszani, itt is a jól megszokott szeretni való balfácánt hozza kifogástalanul. Partnernője Andie MacDowell  szintén remekel ebben a kissé régimódi, ám a lelke mélyén nagyon szenvedélyes karakter szerepében. A mellékszerepekben olyan színészeket láthatunk jól teljesíteni, mint Kristin Scott Thomas, John Hannah vagy egy rövid, ám annál poénosabb epizódszerepben feltűnő Rowan Atkinson.

Minden idők egyik legsikeresebb brit játéka, mind a jegypénztáraknál, mind a kritikusoknál beváltotta a hozzáfűzött reményeket.  4 BAFTA [legjobb film, forgatókönyv, férfi főszereplő, női mellékszereplő], valamint 1 Golden Globe [legjobb férfi főszereplő] díján kívül, Oscar díjra jelölték az aranyszoborért folytatott egyik legerősebb évben, legjobb forgatókönyv, illetve film kategóriában. Valamint azzal is büszkélkedhet, hogy megteremtette a brit romantikus vígjáték műfaját, amelynek olyan jobban, rosszabbul sikerült filmeket köszönhetünk, mint a Bridget Jones naplója 1-2, a Sztárom a párom, vagy az igazából szerelem.
Számomra műfaján belül az egyik legerősebb darab.

10/8,5