A mai napon egyetlen általam sokra tartott film bemutatójának sincs évfordulója. Viszont van egy film, amely régóta böki a csőrömet, így jobb híján azt cincálom szét egy kicsikét.
A Hegylakót a 80-as évek meghatározó alkotásának tartom, olyan fontos témát boncolgat, mint, hogy milyen az ember sorsa, ha nem szerethet senkit igazán, mivel azok halálát végig kell néznie. Emellett a Queen zenéje, valamint a fantasztikusan megkomponált párbajok is emelték az alkotás fényét.

1991-ben aztán úgy gondolták, nem nyúztak le, még elég bőrt a halhatatlan skót történetéről, és így elkészítették a borzalmas  A hegylakó visszatér-t, amely csak az újravágott Renegát verzióban élvezhető. Hibába volt azonban komolyan vehetetlen, valamint véresen gagyi, valamilyen szinten lehetett szeretni, annak a gagyisztikájával együtt.   Ha a producerek itt abba hagyják, úgy könyvelnénk el a Hegylakó franchise-t, mint egy klasszikust, és annak borzalmas folytatását. Nem így történt, készítettek egy tévésorozatot, egy másik halhatatlan kalandjairól, majd rábólintottak a 3. részre.

A rendezői székben a teljesen tapasztalatlan Andrew Morahan  váltotta Russell Mulcahy -t. Nem az volt a baj, hogy tapasztalat hiányában volt a direktor, hiszen az első két rész rendezője is a film előtt csak reklámfilmeket forgatott.  Az igazi nagy hibát a kidolgozatlan és nevetséges forgatókönyv jelentette.
már, az a tény, hogy a Hegylakónak egy folytatása készült, már az is mérhetetlen bűn, de, hogy még egy az már egy háborús bűncselekménynél ér fel. Arról pedig már ne is beszéljünk, hogy a két folytatás a lehető legcsekélyebb mértékben sem konzisztens egymással. Például, mi az, hogy Brenda meghalt 1987-ben, amikor a 2.részben leszögezik, hogy a nap gyilkos ultraibolya sugarai miatt halálozott el. De még sokáig lehetne folytatni a logikai bakik sorát. A legnagyobb hiba azonban maga a tény, hogy van még egy főgonosz. Oké, a 2-ben Katana tábornok nem evilágról származott, így arra a részre nem vonatkozik a törvény, de itt marhára idegesített. "Csak egy maradhat!" szól a parancsolat. Valamint, arról is szó van, hogy csupán a fej levágása után lesz halott a halhatatlan, így az  egész Kane száll totális marhaság. A kötelező, és itt is teljesen felesleges szerelmi szálat pedig meg sem érdemes említeni. [Bár annyira nem gagyi az ebben bemutatott érzelmek kiteljesedése abban az évtizedre jellemző stilizált ágyjelenetben, mint amikor a 2. részben MacLeod és Louis találkoznak, majd két percen belül már kefélnek.]

A történet szerint Ramirez és Heather halála után Japánba vándorol, ahol Nakano varázsló  tanítványa lesz. A páros fő ellensége Kane a rettenetesen gonosz mágus, aki megöli Mac mesterét, aki bosszúból bezárja azt egy barlangba. 500 évvel később régészek egy csoportja feltárja a barlangot, és Kane a világra szabadul. Connor miután elnyerte a Díjat örökbefogadott fiával él boldogan, ám megérzi ősi ellenségének közeledtét.

Cristopher Lambert nem színészóriás, de az első részben hitelesen hozta ezt a kicsit szenvelgő, ugyanakkor végtelenül vagány karaktert. 1991-re viszont mintha elfelejtett volna színészkedni és ez a probléma a 3. részben is fennállt. Aktuális szerelmét ezúttal Deborah Unger alakította, akit kettős szerepben láthatott a nagyérdemű, és aki bármennyire is gyönyörű volt, pocsékul alakított. A színészek becsületét a B kategóriás filmekből ismert Mario Van Peebles menti meg. A fickó valósággal lubickolt a pszichopata és gátlástalan Kane szerepében. Egyedül az ő karaktere az amely méltó az eredeti Hegylakóhoz.
Az ő alakítása, valamint a Loreena McKennitt által előadott gyönyörű filmzene amely megmenti a film becsületét a szememben.

Méltatlan folytatás, amely csak kezdete volt a széria mélyrepülésének, amely a nézhetetlen A játszma vége, valamint A forrás című epizódokkal teljesedett be.

10/3

Az utóbbi évtizedek Franciaországában kulcsfontosságú a bevándorlók helyzete. A politikai garnitúra nem tudta a szőnyeg alá söpörni.  A két oldal azóta sem tudott konszenzusra jutni, akadnak a bevándorlóbarátok, valamint a Le Penn által hangoztatott "Franciaország a franciáké" mentalitást hangoztató réteg. [A politikus például nyíltan hangoztatta, hogy a labdarúgó válogatottban nem tűr meg bevándorlókat.] Mathieu Kassovitz  rendező viszont szerintem a bevándorlók oldalán áll.  Olyan emberekről szól a film, akiknek szülei, nagyszülei a jobb élet reményében disszidáltak ebbe az országba. Mivel azonban nem jutottak túl Párizs külvárosánál, gyerekeik frusztráltak lesznek ettől a nyomorúságos élettől, amelyet tapasztalnak.

A magyar származású rendező éppen ezt a témát boncolgatja, szinte anatómiai pontossággal. a frusztrált bevándorlókat állítja szembe az őket körülvevő gyűlölettel. a cím pontosan ezt a társadalmi tényre reagál. A film hősei amellett, hogy frusztráltak, életkörülmények miatt, nem járnak iskolába, nem dolgoznak, csak tengenek lengenek a szó pejoratív  értelmében vett gettóban.  A gettót mind normál, mind szellemi értelemben kell értenünk, hiszen az itt élő fiatalok többségének nincs valódi életcélja, csupán az erőszak, amelyet megért.
A rendező hasonló képet fest a rendőrség helyzetéről is, hiszen ugyanolyan primitív állatnak állítja be a"szerv" tagjait mint a fiatalokat. Míg a külvárosi srácoknál a frusztráció, addig a zsaruknál a rasszizmus és az idegengyűlölet adja a motivációt.

A történet három barát: Vinz, Said, és Hubert egy napján történetét meséli el. Zavargások törtek ki az után, amelyek során egyik barátjuk kórházba került. Vinz ellopja egy zsaru fegyverét, és megfogadja, ha társuk meghalt, lelő egy rendőrt. A néző ennek az egy napnak a drámáját követheti végig a lebilincselő 90 perces játékidő alatt.

Nem értek egyet azzal, a Puzsér Róbert  által elmondott ténnyel, hogy a főhősök teljesen amorálisak. Egyedül ez a tény Vinzről mondható el, aki csak akkor érzi magát embernek, ha valami erőszakosat tesz, ám a film végére ez a tény is megdől. Hubert az egyetlen, aki ki akar kerülni erről a nyomortelepről, és a néző szurkol is neki, hogy sikerüljön a célja.  Végig az a kérdés vánszorog a levegőben, hogy vajon sikerülhet-e innen kitörni, vagy itt rohadhatnak meg ezek a jobb sorsa is érdemes srácok. Egy pillanatra feltűnik némi reménysugár, majd Kassovitz  csattanós választ ad, egy elementáris erejű pofon által: NEM!
a harmadik főősben Saidban megvan  mind a Vinzé, mind az Huberté válás lehetősége, ám mivel a gyűlölet gyűlöletet szül, számomra nem kérdés, hogy a történet lezárása után mivé lesz ő is.
Az, hogy a film teljes egészében fekete-fehér tovább erősíti a nyomasztó hangulatot, valamint a kilátástalanság érzetét a nézőben.

Fantasztikus alakításokat láthatunk: Vincent Cassel, aki egyébként az egyik kedvenc színészem egyenesen világklasszis teljesítményt nyújtott az antihős Vinz szerepében. [Érdekesség, hogy a színészek saját keresztnevükkel megegyező karaktert alakítottak.] De ugyanez elmondható Hubert Koundéról valamint Saïd Taghmaoui ról is. A rendező is feltűnik a filmben, egy néhány perces szerepben egy szkinhedet alakít.
Szinte állandóan ajnározom a minőségi magyar szinkront, és ezt most sem teszem másként: Üdvözletem a szinkronrendezőnek, amiért Csonka Andrást választotta Cassel magyar hangjának. elsőre döbbenetesen rossz húzásnak tűnik, ám az ország Bandija valami hihetetlenül erős, hangi alakítást nyújt a szerepben.

Minden ízében letaglózóerejű dráma, amelynél kevés társadalomrajzot bemutató film készült, az elmúlt 20 évben.

10/10

1984-ben azonnal kultikus vígjátékká váló Szellemirtók folytatására 5 évet kellett várnai a film rajongóinak. Azok után, hogy az 1989-es év egyik legnagyobb sikere lett Magyarországon a film, nem volt kérdés, hogy annak folytatása is a hazai mozikba kerül. A stáblista teljes mértékben változatlan maradt az első részhez képest, a forgatókönyvet ugyanúgy az Aykroyd-Ramis páros jegyezte. a filmet pedig ismét ivan Reitman rendezte.


Ha egy személyes kiszólást megengednek, én sokáig abban a hitben éltem, hogy ez a Szellemirtók 1, másik film nem létezik, és csak jóval később láttam az eredetit. Gyermekkorom egyik kedvenc filmjéről van szó, amelyet 7-8 évesen szinte heti rendszerességgel újranéztem.
Az azóta eltelt 15 évben viszont be kellett látnom, hogy az eredeti változat jóval felülmúlta a második részt.
Nem szeretem az olyan folytatásokat, amelyek még egy bőr lehúzására alkalmasak, valamint amelyek az egyszer már jól bevált formulát adják el újra a nézőknek. [a Másnaposok 2-től például hideglelést kapok.] Nos a Szellemirtók 2. pontosan beleillik az utóbbi kategóriába. Ha nagyon szigorúak akarunk lenni, akkor a történet szinte megegyezik az 1984-es változattal.
- Paranormális jelenségek tartják rettegésben New Yorkot? igen
-Csak a Szellemirtók segíthetnek? igen
-Őket senki sem veszi komolyan, ám a legvégső esetben hozzájuk fordulnak? igen
-Teljes tekintetben  happy end a végkifejlet, Naná.

Vannak azonban olyan tényezők, amelyek miatt nem jut a film a középszerű folytatások sorsára, hanem igenis méltó 2. résszé válik. Lehet, hogy gyermeki ártalom, de szerintem a képből megelevenedő Vigotól jobban lehet parázni, mint az első film végkifejletétől. A másik ilyen tény pedig az, hogy éreztem, hogy igyekeznek reflektálni a folytatások gyerekességére, azzal a ténnyel, hogy az első rész hősei már csak a nevükből élnek, és tulajdonképpen a hősnek mindig szüksége van arra, hogy legyen valaki aki ellen küzdhet, különben üressé válik az élete. Valamint az a tény, hogy egy fergeteges jelenetben az általam nem túl sokra tartott világvégévárok is rendesen megkapják, további jó pontot kap.

A történetről röviden: 5 év telt el azóta amióta Egon, Peter, Ray és Winstone megmentette a várost az ítélet napjától. Ezek után szellemek hiányában a srácoknak nem maradt olyan természetfeletti jelenség, amellyel igazán foglalkozhatnának. Mindegyikük már csak a nevéből él, és szinte semmi közük sincs eredeti munkájukhoz. Ám megtörténik az elképzelhetetlen a heylyi múzeumban, és a Szellemirtóknak  újra munkába kell állniuk. Egy megelevenedett festmény újra életre akar kelni, és áldozatául éppen Peter szerelmének Dananak az új szülött fiát szemeli ki.

Fent már leírtam a véleményemet  a történetről, így nem akarom magamat ismételni, ha mégis a kettő történet közül kellene választanom, akkor természetesen az első rész apokaliptikus sztoriját választanám.
A poénokat kevésbé érzem átütőnek, a készítők itt inkább a misztikumra mentek rá, de azt nagyon jól megragadták.
Bill Murray még mindig remek volt abban a szerepben, amelybe egy évtizeden át beskatulyázták, a faszagyerek, laza, ám mégis valahol entelektüel karakter szerepében. Sigurney Weawer nem felejtett el színészkedni az öt év alatt, sőt itt még jobban is teljesített Danaként. Rick Moranis itt jóval több szerepet kapott, és ismét ő jelentette a fő humorforrást, valamint Harold Ramis és Earnie Hudson is többet szerepelt a vásznon. Megemlíteném még Peter MacNicolt, aki Vigo szolgájaként remekelt. [Érdekes, hogy 6 évvel később totál ugyanezt a karaktert hozta a Dracula paródiában.]

Összességében ez  még mindig egy végtelenül szórakoztató film, egy igazán hangulatos 80-as évek hangulattal. Nem tudom, hogy valaha elkészül-e a franchise harmadik része, de szerintem Murray nélkül nem érdemes leforgatni. Ha azonban a színész is belemegy a projektbe, akkor 100 százalék, hogy ott  leszek az első magyarországi vetítési napon a moziban.

10/7

Akkoriban szinte rekordgyorsaságnak számító 10 hónap különbséggel került a magyar filmszínházakba az 1979-es év legnagyobb durranása, az a film, amely milliókkal ismertette meg a hippik fogalmát. a Broadway musical már több mint 10 éve sikert sikerre halmozott , amikor Milos Forman úgy döntött ideje megfilmesítenie Bergerék történetét. Ez is érdekes, hogy az amerikai XX. századi történelemre legnagyobb hatással lévő csoportról egy cseh rendező készítette el a legismertebb filmet. Az eredeti darabbal szemben azonban több változást is eszközölt, amelyek  miatt a  Broadway rajongók meg is orroltak rá, a filmkritikusok pedig ajnározzák, hogy mennyivel drámaibb művet alkotott, mint az eredeti. Jómagam láttam színházban a darabot, amely a film szerint készült, és attól egyből beszippantott ez a csodás világ, így amikor a Rockszínház előadását volt szerencsém megtekinteni [Amelyet azért így is csak a legjobb szívvel tudok ajánlani.]  bőven maradt bennem hiányérzet.
Jellemző az akkori időkre, hogy mivel a hippi kultúrát szinte teljesen feloszlatták, így az USA-ban messze nem lett akkora kult státusza a filmnek, mint a vasfüggöny túloldalán, ahol egy teljesen új életformával ismerkedett meg az akkori moziba járó fiatal közösség. 

A történet főhőse egy Claude nevű fiatal srác, aki néhány nap New York-i kitérő után beáll az amerikai hadseregbe, hogy a vietnami háborúban szolgáljon.  Összebarátkozik egy hippibandával, akiknek életszeretetere, világnézete, szabad szelleműsége azonnal megragadja a lelke mélyén mindig is lázadó srácot. A csoport vezetője Berger, aki a szabad életet választotta a kispolgári lét szürke hétköznapjai helyett, nagyon mély benyomást tesz főhősünkre. Claude beleszeret egy Sheila neű lányba, ám a társadalmi elvárások, és nem utolsó sorban a srác besorozása miatt szerelmük nem teljesedhet ki, ennek meggátolása érdekében pedig csak új barátaira számíthat.

Nálam ama tény kulcsa, hogy a film, jobb az eredeti változatnál, a fent már említett változtatások. Már az a tény, hogy Claude teljesen szerencsétlen, és habozó karaktere helyett Bergert a hippieszmény megtestesítőjét helyezi a középpontba egy hatalmas húzás, és pont emiatt üt akkorát a megváltoztatott végkifejlet. A végkifejlet, amelyet nem akarok lelőni, ám annyit elkel mondanom ,hogy teljesen ki voltam bukva tőle, amikor először láttam.
Kulcsfontosságúak a dalok, amelyekből, minimum egy tucat azóta klasszikus lett, ezek tökéletesen visszaadják egy mai fiatalnak is az akkori kor hangulatát, valamint ezeknek az embereknek, az életszemléletét.  Hippifilmről beszélünk, így nem maradhat el a társadalomkritika, a drogok, illetve a szabad szerelem bemutatása sem. Az, hogy a rendező szabad szellemű, nem is kétséges, ám, hogy nem áll ki teljes mellszelességél a hippik mellett, azt Hud karaktere bizonyítja. 

Forman mindig is értett a lázadó karakterek filmreviteléhez, és Bergert is beemelhetjük a Mcmurphy, Andy Kauffman, és Mozart fémjelezte vonulathoz, vagyis a rendszer ellenségeinek, és a néző hőseinek kategóriájába. Ez az szereplő, akivel a nézők többsége, szinte azonnal azonosulni tud minket, és kicsit felszínre hozza a bennünk élő hippit, ahogy azt Claudedal is teszi.  Nagy kihívás volt megformálnia ezt a karaktert a tapasztalatlan Treat Williamsnek, aki ilyen alakításra az elmúlt közel 40 évben sem volt képes. A fickó tulajdonképpen egy vakfoltot képez maga körül, karizmája olyannyira egyedülálló, hogy elnyomja a többi, egyébként jól teljesítő kollégáját. A többi színészt épp emiatt nem is igazán érdemes kiemelni.


Számomra a Hair a musicalfilmek etalonja, amelyet valószínű semmi sem fog felülmúlni a  következő években.

10/9

Napra pontosan 4 évtizeddel ezelőtt érkezett meg hazánkba minden idők két legnagyszerűbbnek tartott westernfilmjéből az egyik. A műfaj rajongói között azóta is dúl, az ellentét, hogy vajon ez a film-e a jobb, vagy a Jó a rossz és a csúf, én bevallom mindkettőt imádom, és nem tudnék dönteni eme két mestermunka között.

Azok után, hogy Sergio Leone elkészítette a Dollár trilógia záródarabját, maradt abban a műfajban, amelyet az ő neve fémjelez, és újra megugrotta azt a lécet, amelyet olyan magasra tett, mint két évvel korábban. Ezt a mércét azóta talán csak Clint Eastwood tudta megütni. Apropó Eastwood: Leone több szerepet is felajánlott az általa befuttatott színésznek, ám az nagyon bölcsen mindre nemet mondott, és lett beskatulyázott western hős helyett, a történelem egyik legautentikusabb rendezője.Leone  egy új trilógiát terveeztt, amely nyitódarabjának szánta ezt a filmet.  A filmet, amely Amerika, és a vadnyugat halálának, valamint a korrupció, és a modernitás kezdetét mutatja be. Bár a történet egy másik kontinensen játszódik, mindössze két jelenet van, amelyet a tengerentúlon rögzítettek, a többit Spanyolországban és Olaszországban vették fel.

A történet középpontjában egy névtelen hős áll, aki egy Frank nevű gonosztevőre vadászaik, akivel valami régi sérelem miatt le akar számolni. A Harmonikának nevezett férfi után nem marad más. kizárólag hullák. Frank egy mágnás megbízásából gyilkol, hogy az épülő vasút útvonalát minél olcsóbban tudja felvásárolni. Jill az ex-prostituált új életet akar kezdeni egy farmon McBainnel. ám amikor Frank kiírja férjét és annak teljes családját egyedül marad a hatalommal szemben, és ő mégis szembeszáll ellenük.

A film története talán még az elődnél is szövevényesebb. sokszínűbb, egyetlen közös pont van: maga Jill. Itt nincs szó nagy összegekről, mérhetetlen gazdagságról, mindegyik karakter csupán túlélni akar ebben az átkozott korban. A történet kulcspontja mindenképpen a farm elleni támadás ,  a néző a végsőkig azt hiszi, hogy az adja a cselekmény motorját A történet itt is a végletekig ki van élezve, az utolsó pillanatig csak találgathatunk, hogy kinél is van az adu. Amiben elmarad a "Csúftól", az, hogy hiányolom benne azokat a finoman elejtett humoros jeleneteket. Amiben viszont egyértelműen felülmúlja elődjét, az a feszültségkeltés, már maga az a tény, hogy csak akkor látjuk meg a "gonosz" arcát, miután az kiirtott egy famíliát is egy nagyszerű adagolása az érzésnek. Ám a párbaj jelenet, még ezt is a hatványára emeli, pláne azzal a flashback jelenettel.
Ha Segio Leone akkor Ennio Morricone, nem tudok még egy rendező-zeneszerző párost amely ennyire összenőtt volna az évek alatt, és ennyire kiegészítették volna egymás tökéletes zenéjét. Az olasz zeneszerző, minden munkájára rámerem mondani, de a főtéma valamint a harmonika által fémjelzett zene még páratlan munkássága közül is kiemelkedik.  A legendás olasz operatőr Tonnio Delli Colli szintén pályája egyik kiemelkedő teljesítményét nyújtotta, hiszen számtalan fantasztikus képi megvalósítást  alkalmazott. [Kedvencem a Frank bejövetelét jelző körsvenk..]

Leone mindig és értett a színészek kiválasztásához, valamint azok vezetéséhez, és ez itt sem történt máskor. Az olasz géniuszt sokszor illették azzal a kritikával, hogy nem tud igazán jó női karaktereket rendezni, Jill McBain erre a legkevésbé alkalmas példa. Ugyan ő is egy kurva, mint Leone majdnem minden női karaktere, de egy emancipált, és határozott nőt látunk a vásznon. Claudia Cardinalénal gyönyörűbb nőt, nem tudom, hogy láttam-e filmen, nem hiszen, és az olasz szépség, ennek tetejébe még élete legnagyszerűbb alakításával is rukkolt ki. harmonika szerepében  egy kiváló Charles Bronsont láttunk, míg Jason Robards Cheyenne szerepében nyújtott felejthetetlent.  Hanry Fonda viszont itt megugrotta a saját árnyékát, az amerikai western hőse, az örök jófiú itt egy végtelenül erkölcstelen és romlott gazfickót személyesít meg Frank személyében. Elég belenézni, a gyilkosság jegességét jelző kék szemeibe, és az embernek máris futkos a hátán a hideg. Megemlíteném a kitűnő magyar szinkront amely 1982-ben készült a Pannónia Filmstudióban, olyan nagyszerű színészek közreműködésével, mint Sinkovits Imre, hámori Ildikó, Kristóf Tibor, vagy Szersén Gyula.

Elmondanék még, egy városi legendát, amikor ezt a filmet műsorára tűzte a nagykanizsai mozi, annyian voltak kíváncsiak a  filmre, hogy egy teljes utcát megtöltöttek a moziba igyekvők. Nem tudom, hogy ez igaz, vagy sem, de szerintem jól jelzi, hogy milyen gigantikus sikert is aratott nálunk a Volt egyszer egy Vadnyugat.

Egy szót írnék a végére: KÖTELEZŐ! :)

10/10

Filmekről általában csak a bemutatójuk évfordulóján írok. Decemberben, ilyen volt a Rocky első részéről való szövegelésem, amely ha szabad íly szerénytelenül megjegyeznem eléggé jól sikerült. akkor megfogadtam, hogy mind a 6 részről véleményt formálok, annak bemutatása napján. Igen ám, de a háromszoros Oscar díjas film után, a negyedik rész volt az, amelyet a hazai mozik szíveskedtek műsorukra tűzni. Ekkor döntöttem úgy, hogy, ha olyan nap adódik, amikor egy általam nagyra tartott film sem kerűlt bemutatásra, akkor pótolom a 2. valamint a 3. részről szóló írásokat.

A Rocky falrengető sikere után Stallonét. már az új Marlon Brandóként emlegették. Sorra vállalta a nyilvános szerepeléseket,  jobbnál jobb filmekben akarták szerepeltetni, mászóval megvalósította az amerikai álmot, csakúgy mint Balboa. Ám hiába jött a hirtelen siker az egykori pornós számára, a vágyott szerepeket nem kapta meg. [Például ő lett volna Superman, ám Brando nem volt hajlandó vele forgatni.] Sem, at Ö.K.Ö.L, sem pedig az Édenkert a sikátorban című filmje, amellyel belekóstolt a rendezésbe nem teljesített jól a mozikban, így úgy tűnt fényűző élete gyorsan hanyatlik. Ekkor döntött úgy, hogy reflektálva saját életére folytatást készít a Rockynak, s ezzel megmenti a karrierjét. Mivel az Oscar díjjal jutalmazott rendező John G. Avildsen nem vállalta az újbóli felkérést, így a direktori teendőket is maga Sly látta el.

A történet pontosan az első mérkőzés vége után kezdődik, amikor a két harcost kórházba szállították. Rocky bejelentette visszavonulását, ám Creed, aki nem aratott totális győzelmet, egy jóval képzetlenebb bunyósnál, visszavágót akar. az olasz csődör nem foglalkozik ezekkel a dolgokkal, hatalmas pénzt keresett, valamint feleségül vette Adrienne-t, akivel el is költözött a nyomortelepről. Ám, mivel Balboának nincs túl sok esze, valamint sosem volt pénze, elkezdi felelőtlenül szórni a megszerzett vagyont, és a végére szinte még az első részben tapasztalt életszínvonalnál is rosszabbul él. Felesége, hallani sem akar arról, hogy férje visszatérjen, és esetleg súlyosabban megsérüljön, így veszélyeztetett terhesen is visszamegy az állatkereskedésbe dolgozni, Rocky pedig jobb híján az edzőteremben segít be Mickeynek. Amikor azonban Apollo a médián keresztül kezdi kóstolgatni a csődört, akkor betelik a pohár és Mickey és Rocky közösen úgy döntenek ideje megmutatni a bajnoknak. A helyzet nehézségét csak tovább fokozza, hogy Adrienn ugyan egészséges babának adott életet, ám a szülés közbeni komplikációk miatt kómába esett. Rocky végig felesége mellett maradt, és az idő csak telik. Kb két hét múlva Rocky felesége felébred a kómából, és mivel látja, hogy férjének mindennél fontosabb a nagy cél, így csak egy dolgot kér tőle, hogy: Győzzön.  Ettől kezdve Rocky erőltetett menetben kezd edzeni, és még az első meccsnél is jobb formába lendült.

Nem akarom spoilerezni a film végét, de mégis megteszem: amit sokan hiányoltak az első részből, vagyis a tökéletes happy endet, az itt teljes mértékben megvan. A Rocky 2 tulajdonképpen az első rész 60 százalékának újraforgatása, egy gyengébb rendező által, ám mégis ugyanannyira szerethető, mint a nagy első rész. ez az első olyan film amelyben két montázst is látunk, mind a kettő azóta már legendássá vált.  Véleményem szerint, ahogy a Going to the Distance dallamaira edz a főhős, a pirkadatban, az a széria legjobban elkapott tréning pillanata. A bokszjelenet még az elsőt is felülmúlta látványban, ám a harc elrendezésével majdnem sikerült az egészet teljesen elrontani. Értem én, hogy Sly a végtelenig heroizálni akarta a karaktert, valamint a küzdelmet, de ilyen végkifejletet még egy meccsen sem láttam, pedig immár 17 éve nézek ökölvívást, ebből 10 éve heti rendszerességgel. A történet, az amerikai álom újbóli megvalósításának diadala. Kevésbé társadalmi, mint elődje, inkább személyes drámát látunk. Ugyanakkor erről a részről is elmondhatjuk, hogy a rajongók számára egyetlen unalmas pillanatot sem tartogat. Ugyanúgy megtalálható benne a mély karakterdráma, némi humorral, és egy csipetnyi romantikával fűszerezve. [Útóbbi Rocky versében érezhető, melyet a franchise legjobb romantikus pillanatának tartok.]

Stallone igazából két karaktert tudott eljátszani pályája során, és ezt bizonyítván hasonlóan karizmatikus alakítást nyújt, mint az első részben. Ugyanez elmondható Talia Shire-ról, valamint Carl Weathers-ről is. A Pauliett alakító Burt Youngot egy hangyányival gyengébbnek éreztem, bár ebbe közre játszik, hogy karaktere itt nincs annyira előtérbe helyezve, mint a többi filmben. Aki viszont mindent vitt a színészek közül, az  Burgess Meredith. Az idős edző karaktere amúgy is a kedvencem a franchiseból, ám a színész itt hozza legjobban a figurát. [A templomban játszódó jelenetben például nagyon elemében volt.


8 éves korom óta az egyik kedvenc filmem, amely méltó folytatása a Rockynak, és amely után csak 2006-ban tudtak az eredetihez igazán méltó folytatást készíteni.

10/8,5

Ha az elmúlt évtizedek legjelentősebb francia fogatókönyvíróját, és rendezőit vesszük sorba, akkor nem kerülhetjük meg Francis Veber személyét. a francia direktor, olyan ma már klasszikusnak számító filmeket rendezett, mint a Balekok, a Balfácán, A játékszer vagy a Négybalkezes. Ha forgatókönyv írói pályáját vesszük sorra,akkor ki kell emelni Örült nők ketrece első és második részének, valamint a Montreali bankrablás szkriptjét. 2003-ban azonban rendezőként megugrotta saját magát, amikor elkészítette ezt a filmet.
a pofa be! nálam egyértelműen a legjobb filmje, valamint az egyik kedvenc vígjátékon úgy általában.
Jellegzetesen európai humorral megáldott filmről beszélünk. Itt gúnyt űznek a törpékből, a bolondokból, de még az idiótákból is, a lehető legnevetségesebb módon. Mivel ez a kontinens filmtermésének egyik ékes darabja, így a karakterekre nagyon nagy hangsúlyt helyeztek. Már maga a két főszereplő személyisége is olyannyira különböző, hogy valószínű az életben sohasem találkoztak volna, ám itt összehozta őket a balsors. És pont ez a kettejük közötti mérhetetlen ellentét adja meg a fő humorforrást, valamint a poénok ízét. A két főszereplő jelleme olyan szinten eltér egymástól, hogy az már szinte képtelenség. [Ahogyan az Veber másik komédiáiban is szokás.]  Egyikük a teljesen imbecillis, ám mégis szerethető figura, a másikuk a vérprofi bűnöző.

A történet szerint Ruby a kőkemény gengszter börtönbe kerül, ám még előtte elrejti a rabolt dohányt, amelyet főnökétől rabolt. Itt találkozik Quantinnel a teljesen elmeroggyant bankrablóval. Ugyan Ruby egy szót sem hajlandó váltani senkivel, még cellatársával sem, az mégis a legjobb barátjának hiszi. Mindkettejüket a diliházba szállítják, ahol Ruby megtervezi a szökését, ám azzal a ténynél nem számol, hogy Quantin mindkettejüket megszökteti, egy "zseniális" akcióval. A gengsztert két dolog fűti, lelépni a dohánnyal. valamint bosszút állni Vogellen, aki megölte azt a nőt, akit szeretett. S, így indul a gyilkos, és az idióta barátsága.

Aki megtekinti ezt a filmet, arra 81 feledhetetlen és kacagásokkal teli perc vár, amelyben ugyan van néhány elrontott szentimentális jelenet, ám a poénokat néhol úgy adagolják, mint egy jobb fajta sorozatlövő. [Vagy két tucat szászor idézhető beszólás hangzik el, röpke 1 óra és 20 perc alatt.] Gondolhatnánk, hogy az akció jelenetek rovására lettek ilyen jók a poénok, ám ez messze nincs így, néhány jelenet egy nagyobb költségvetésű amerikai filmben is megállná a helyét.  A színészek tökéletesen lettek kiválasztva szerepükre: a francia film két állócsillaga remekel a főszerepekben: Jean Reno és Gérard Depardieu. Reno remekül hozza a Leonból ismert karakterének paródiáját, ám kollégája ellopja a show-t.  Depardieu élete egyik legjobb szerepét nyújtja a Montargisból való idióta szerepében. Rajtuk kívül igazából senkinek sem nyílik lehetősége kibontakozni, ám Jean-Pierre Malo még így is remekel a főgeci szerepében.
Megemlíteném a zseniális magyar szinkront, amelyben Kovács István, és a néhány napja elhunyt Helyey László szólaltatja meg a két főhőst.

Egyik kedvenc vígjátékom, amely ugyan messze nem tökéletes, de mindig jó kedvem támad, ha előveszem a DVD gyűjteményemből.

 10/8

A csavarhúzófej fogazattal rendelkező űrszörnyél kevesebb filmet tudnék mondani, amely nagyobb félelmet váltott ki belőlem. 1979-ben Ridley Scott ezzel a filmmel robbant az élmezőnybe. A sci-fi és a horror fúziója azóta sem látott sikert öltött akkoriban. Az Alien varázsa számomra abban rejlik, hogy a hős/ hősök sehová sem tud elbújni a szörnyeteg elől, és ez a klausztrofóbiával keveredett kétségbeesés, majd félelem előbb utóbb rám is áttelepedik. Már maga a "főgönosz, is emberi szempontból az egyik legellenszenvesebb, az azonosulási pont teljesen kizárható, mivel csak egy vérengző fenevadat látunk, aki után csak a vér és pusztulás marad. Scott mindig is értett a feminista mozik leforgatásához, elég csak a Thelma és Louisra gondolni, és kezdeti szárnypróbálgatásai itt is megtapasztalhatóak. Ennek legfőbb bizonyítéka pedig, maga a főhős Ellen Ripley karaktere. A kemény, faszagyerek, tökös amerikai zsaruk évtizedéből felüdülés egy olyan filmet nézni, ahol egy hasonló tulajdonságokkal felruházott, ám mégis csinos nő teszi azt. Ripley a női akciósztárok filmekbe való beemelésének lett a szimbóluma, amely az ő karakterével teljesedett ki a második részben. [Valamint Sarah Connoral a T2-ben.]
Beszélnem kell, még a "zseniális" magyar címről, amelyet a mai hihetetlen suttyó címadás egyik előszelének tartok. Miért nem volt jó az a cím, hogy "Az űrlény". Féltek, hogy egy ilyen címmel ellátott film a kutyát sem fogja érdekelni, ezért már akkor is valami nézőcsalogatót akartak kitalálni?

A történet a Nostromo úrhajón zajlik. A legénység tagjai  egy idegen bolygón bőrhéjú tojásokat fedeznek fel, amelyek egyikéből valamifajta lény tapad egyikük arcára. A valamit nem lehet eltávolítani, de biztosak benne, hogy élőlény, és Kane megbénul tőle. pár nap múlva a lény eltűnik a férfi arcáról, és ő úgy néz ki, mint akit kicseréltek. Ez azonban csak a látszat, ugyanis a legénység közös reggelijén valami előtör a mellkasából.  Ez a valami, egy Alien. A gyilkos űrbéli ragadozó, amely szépen egyesével leöli a személyzet tagjait. Az egyetlen túlélő Ripley hadnagy,aki megpróbálja felvenni a harcot a lénnyel.

Már maga a történet miliője is borzasztóan nyomasztó, és akkor a látványvilágról nem is szóltam. Jómagam már az arcra tapadós résznél kisebb sokkot kaptam, aztán a kitörés már az ingerküszöböm legfelső határát verdeste. Ez az igazi Alien, semmi CGI csupán gyermekkori félelmeink megtestesülése. A történt egyszerre nyomasztó, valamint lebilincselő, mindez megfűszerezve a fent említett hatásokkal. Nem lőném, le a film csavarját, azonban azzal mérhetetlen globalizáció ellenes húzással a rendező tiszteletet váltott ki belőlem.

Ripley karakterére a producerek, az akkor még jószerivel ismeretlen Sigourney Weavert választották ki, mondhatom tökéletes választás volt. Egyszerre tudja megjeleníteni, úgy tudja megjeleníteni a női akcióhős archetípusát, hogy közben egy cseppet sem veszít a nőiességéből, valamint vonzerejéből. [ Erre a legjobb példa a 3. rész, amelyben,, még kopaszon is szexi :).] Mindamellett felszámolja azt a ma már divatba jött tényt, hogy a mainstream filmekben nincsenek kifogástalan színészi alakítások, olyan játékot produkál, amely a drámában is becsületére válna, nemhogy egy horrorfilmben.
Ma már bevett álláspont, hogy a főszereplőn kívül a többiek, csak azért legyenek, hogy a nagy összecsapás előtt minél látványosabban halálozzanak el, érzelmi motivációt nyújtva a főhősnek. Na erre a filmre ez nem igaz. Minden karakter remekül kivan dolgozva, és remekül van eljátszva. Kitűnő színészeket találtak ezekre a szerepekre, hogy másokat ne említsek Ian Holm tényleg eljátszott egy robotot, valamint egyik személyes kedvencem John Hurt is fantasztikus.

Mivel minden idők egyik legsikeresebb sci-fi/ horror franchiseról van szó, nem volt kérdés, hogy folytatják az Alient. Ez a széria azonban nálam úttörő olyan szempontból, hogy egyik része sem hasonlít a másikra, valamint, hogy mindegyik a maga jogán lett klasszikus. Az már csak hab a tortán, hogy olyan kiváló rendezők készítették el a részeket, mint James Cameron, David Fincher, és Jean-Pierre Jeunet.  Az Aliven versus Predator filmeket viszont szívem szerint bezúzatnám a fenébe. A Prometheust,  még nem láttam, ám egyszer sort kerítek arra.

Időtálló klasszikus, amelyet minden erős idegekkel, és gyomorral rendelkező olvasónak a legjobb szívvel tudok ajánlani.

10/9,5

document.write('