Ha Guy Ritchie valamiről igazán jó filmet tud rendezni, akkor az a londoni piti bűnözők világa. 2 évvel A ravasz, az agy és a két füstölgő puskacső gigantikus sikere után, leforgatta a film továbbfejlesztett változatát. A Blöff immár nagyobb költségvetéssel készült, valamint egy immár profi rendező keze munkáját hordozza magán, így nálam felülmúlta elődjét. A brit rendezőfenomén az nekünk európaiaknak, aki Tarantino az amerikaiaknak: a fekete humorral átszőtt bűnügyi filmet császára.

A történet középpontjában egy Antwerpenből ellopott 86 karátos gyémánt áll. Ezt a követ kellene leszállítania Frankienek a főnökének, ám üzlettársa elirigyli tőle azt, így arra kéri fogadjon egy illegális bokszmeccsre a nevébe, és közben felbérel három amatőrt, hogy szerezzék meg tőle a követ. A sztori másik szálán a Török története fut, aki bokszmenedzserként keresi kenyerét, ám összetűzésbe keveredik a helyi maffiavezérrel. Az összetűzés tárgya az, hogy Török emberét összeveri egy cigány bunyós, s így nem tud kiállni a megbundázandó meccsre. Így a menedzsernek nincs más választása, a cigányt kell meggyőzni, hogy küzdjön. Frankiet időközben eltették láb alól, így főnökének is Londonba kell utaznia a gyémánt miatt.

És innentől indul be ez a rendkívül szövevényes történet.  Hihetetlenül fordulatos sztoriról beszélünk, ahol a néző kapkodja a fejét, hogy most akkor mi is van, ki vert át kit, és ki is birtokolja azt az átkozott követ. Bár Ritchie nem a történetre fekteti a hangsúlyt, ez a szüzsé 3 másik filmnek  is elég lenne, nemhogy egynek. Ami az igazi feladat volt, azonban mindezt úgy összehozni, hogy a cselekmény érdekes, és kiszámíthatatlan legyen. Amihez a rendező nagyon ért, az a karakterábrázolás: a londoni alvilág krémje jelenik meg a képernyőn. van itt játékfüggő rabló, ex KGB-s maffiavezér, pszichopata verőember, idióta négerek, rafkós cigányok minden amit arról a közegről csak el tudunk képzelni. a filmben vagy egy tucat olyan karakter van, amelynek minden megmozdulása, hogy ezzel az idétlen szóval éljek: epic. Gondoltam irok néhány gondolatot a kedvencemről, de egyszerűen nem tudok dönteni, annyi zseniálisan megírt, valamint előadott szerep van. Ha valakit mégis ki kell emelnem, akkor az Bunkó a gengszterfőnök, ilyen deviáns, ugyanakkor komikusan eltúlzott állat kevés van a filmtörténelemben. Nem kevés társadalomkritikával rendelkezik a film, ennek egyik bizonyítéka, hogy az egyik karakter zsidónak adja ki magát, csakhogy az üzlet jobban menjen számára. Ez illetve, a kisebbségeket nem kis mértékben lealázó szövegek is bizonyítják, hogy nem egy politikailag korrekt filmről beszélünk. [Hála az égnek! :)]  A film szövegkönyve is hihetetlenül erősre sikeredett, legalább félszáz olyan beszólás van a filmben, amely azóta közszájon forog szerte Európában.

Mivel erősen karakterközpontú filmről van szó, így nagy szerepe volt a színészvezetésnek, amely kifogástalanul sikerült.  Minden szerepre sikerült megtalálni az arra legalkalmasabb szereplőt. A Törököt, aki néha narrálja az eseményeket Jason Statham alakítja pazarul, még abból az időszakából, amikor színészként tekintettek rá, és nem az évtized akciósztárjaként. Mickeyt a pusztaöklű cigány bokszbajnokot Brad Pitt formálja meg. A színész látta a rendező előző filmjét, és személyesen kereste fel, mondván nem kaphatna-e szerepet a következő projektjében. Megkapta ezt a karaktert, és ezt élete egyik legnagyszerűbb alakításával hálálta meg. Mickey figurája már megjelenésében kultikus lett, hála műbőr kalapjának, valamint teljesen érthetetlen beszédének. A direktor jó barátja az angol futballpályák egykori hentese Vinnie Jones is feltűnik, nem meglepő módon egy pszichopata bérgyilkost játszva. Hogy mennyire a karakterábrázolás volt a fő szempont,azt jól jelzi, hogy Ritchie olyan ismeretlen színészekre bízott kulcsszerepet, mint Alan Ford  vagy, mint Rade Serbedzija, az ő alakításukról sem lehet egy rossz szavunk sem.
Érdemes megnézni angolul is Blöfföt, már csak Mickey akcentusa miatt is, de amit itt magyar szinkron néven elkövettek, az a szakma csúcsa. Olyan legendás színészek kölcsönzik a főszereplők hangját, mint Végvári Tamás, Tordy Géza, vagy Kézdy György, hogy az ifjabb generációs szinkronhangokat már ne is említsem.

Számomra ez minden idők egyik legszórakoztatóbb filmje, amelyet nem tudok annyiszor megnézni, hogy megunjam.

Értékelésem nem lehet más, mint 10/10

document.write('

Cristopher Monger komédiája ugyan nem tartozik a műfaj hallhatatlan klasszikusai közé, ám nekem mégis egyik személyes kedvencem.   A film egyszerre szól a kisemberek elkötelezettségéről, a walesi lakosok hazaszeretetéről, büszkeségéről, valamint az egyház és tudomány, valamint a világiak kapcsolatáról. Kicsit soknak tűnik mindez egyszerre, ám a rendező mindegyiket olyan alaposan mutatja be, hogy a nézőben nem keletkezik hiányérzet alkotása megtekintése után.

 A történet az első világháború idején játszódik, mikor egy walesi kis faluba két kartográfus érkezik, hogy lemérjék a helyi hegyet a Ffynnon Garw-t. Az itt élő büszkék hegyükre, mivel ez a környék egyetlen hegye, valamint ezt egyfajta látványosságnak is tekintik. A két térképész mérései azonban megállapítják, hogy nem hegyről, hanem csupán egy átlag fölötti magassággal rendelkező dombról van szó. Mivel a  Garw 930 láb, magas, és csak 1000 láb magasságtól számít valami hegynek, így a látogatók úgy gondolják végeztek munkájukkal. Ám a helyieket nem olyan fából faragták, hogy feladják, így az a képtelen ötletük támad, hogy 70 lábbal megmagasítják büszkeségüket. Ettől kezdve mindent elkövetnek, hogy a térképészek ott maradjanak.

Egy igazi XX. századi mesével van dolgunk, amely azonban nem nélkülözi a szomorú elemeket sem. A walesi öntudat erősen megjelenik, az angolok utálatával, valamint a hazafii büszkeségekül. Ahogy az el is hangzik, a legnagyobb problémájuk az, hogy ha sokan hazai térnek a háborúból, sérülten, lelki traumákkal, még azt is elviseljék, hogy már nincsen hegyük. Véleményem szerint ez a kis walesi  település a brit Rátót. A helyiek közül két karakter rivalizálása Jones tiszteletes, valamint az istentelen "Kanos" Morgan rivalizálása van legjobban kiemelve, amely a film humoros pillanataiért felelős. ez a két ember hiába vélekedik másként a világról, a nagy ügy miatt össze kell fogniuk. Bár Reginald a térképész a főszereplő, ez a konfliktus adja igazából  a történet fő ívét, nem pedig a két főhős szerelmi szála, amelyet nem éreztem túl jól ábrázoltnak, illetve feleslegesnek tartottam.


Hugh Grant a tőle megszokott szeretnivaló balfaszt hozza immár sokadszor, ám ezúttal az átlagosnál egy kicsit jobban. Partnernője Tara Fitzgerald  szintén jól teljesít, ám kettősük, ezúttal elmarad az egy évvel korábbi Szirénekben nyújtott produkciójuktól. Színészek terén a Morgant megformáló Colm Meaney, valamint a tiszteletest hátszó Kenneth Griffith  viszik a prímet. Bár a magyar szinkron ritka jól sikerült, angolul tudóknak ajánlom az eredeti hangsávot, mivel ez a film is bizonyítja, hogy mekkora a különbség egy angol, illetve egy walesi beszéde között.
Ezenkívül megemlíteném még a hangulatos film zenéjét, amely walesi népzenére épül, és megadja a film alaphangulatát.

Egy sajnálatosan kevésbé ismert film pedig végtelenül szórakoztató, és mulatságos.

10/8

"Egy, két, Freddy hozzád lép,
Hár', négy, mindig észnél légy,
Öt, hat, a kereszt sem hat,
Hét, nyolc ébren forgolódsz,
Kilenc, tíz senkiben se bízz."

Akinek a fenti sorok nem mondanak semmit, arról tudni kell, hogy még sohasem látta minden idők egyik legsikeresebb, és legtöbbet idézett horrorfilmjét. Wes Craven 1984-ben forradalmasította ezzel az alkotásával a horror egész műfaját. Addig attól kellett félteni a főszereplőket, hogy leszúrják, kibelezik őket, extrém esetben megszállja őket az ördög, de valahogy a főhős mindig el tudott bújni a gonosztevő elől. Itt ez a fogódzkodó nincs meg a nézőknek, mivel Freddy olyan helyen támad a hősökre, ahová biztos eljutnak, az álmaikban. Már maga a koncepció is aranyat ért, hiszen egy átlag horrorfilmben a főhősnek körülbelül 50 % az esélye a túlélésre, itt ez a tizedére csökken.  Emiatt tisztelet is a rendezőnek, hogy létrehozott egy teljesen új alapszituációt a történet szempontjából, ám amiatt, már kevésbé, hogy mindezzel megteremtette az általam nem sokra tartott tinihorror műfaját.

A történet középpontjában egy teljesen átlagos amerikai kertvárosi tini Nancy áll. Nancynek, és barátainak teljesen gondtalan életét egyszer csak megzavarja valami. Álmukban egy összeégett arcú sorozatgyilkos, akinek borotvák vannak a kezén terrorizálja őket. Freddie Krueger egyik éjjel megöli Nancy barátnőjét, és egyre inkább terrorizálni kezdi főhősünket.  A lány hiába beszél szüleinek erről, azok azt színlelvén, hogy a lányuk beteges képzelgéseiről van szó, szinte rá sem hederítenek. Ám, ekkor jön a film csavarja, kiderül, hogy fredet a szülők ölték meg, mivel gyerekgyilkos volt, és nem tudták rábizonyítani a bűncselekményeket. Így az egyre fogyatkozó tinibandának nincs más választása, fel kell venniük a harcot az álomgyilkossal, és valahogy el kell érni, hogy megszűnjön természetfeletti mivolta.

Mai szemmel nézve ez már egy átlagos tinihorror sztori, ám 1984-ben nagyon ütősnek számított. A fő félelemforrást az adja, hogy a főszereplők úgy sem fogják bírni alvás nélkül, és prédái lesznek a gyilkosnak, aki még halhatatlan is. És az a két komponens az, amiben a film a legerősebb. Itt még nem az volt a lényeg, hogy minél több művérrel meglocsolják a kamerát, hanem, hogy a történettel egyszerre borzongassanak, valamint szórakoztatnak. Ha már a szórakoztatásról van szó az álomrém karaktere abban is egyedülálló, hogy rendkívül morbid  humorral rendelkezik, amelyen a néző a térdét csapkodva röhög, majd a néző elgondolkodik, hogy ő most egy ember megölésén derült ilyen jól. [Bár ez inkább a folytatásokra jellemző.] Freddy ölései kegyetlenek,bestiálisak, ám ugyanakkor rendkívül kreatívan lettek megalkotva. Két személyes kedvencem az első gyilkosság, valamint az a bizonyos ágyban játszódó. Külön kiemelném a befejezést, amely számomra nem félelmetes, hanem inkább sokkoló erővel hatott. Craven filmje végig leköti a nézőt, egy perc nyugalmat sem hagyva neki, ám messze nem hibátlan alkotás. Nancy csapdája a nagy összecsapás előtt például inkább szánalmas, és röhejes, mint sem egy komoly horrorfilmbe illő. Apropó komoly horrorfilm, a rendező már itt elkezdte, amelyet a Sikollyal teljesített be, hogy reflektál a műfaj kliséire.

Színészi alakításokról nehéz beszélni, hiszen a tinik borzalmasak, még az első filmszerepében való Johnny Depp is. Bár ez a tény betudható annak, hogy jelentőségük nincs a történet szempontjából, csupán Freddy brutális gyilkosságainak alanyai. Nagy kár, hogy a főszereplő Heather Langenkampf karaktere sincs kidolgozva, a színésznő pedig nem tudott mit kezdeni papírmasé szerepével. Azonban Robert Englundot a gyilkost játszó színész ki kell emelni: ő valami briliánsan hozza ezt az állatot, minden megmozdulása végtelenül kegyetlen, ugyanakkor egyszerre hihetetlenül cool is. Englund olyan meggyőzően hozta a szerepét, hogy ezzel egy életre beskatulyázta magát, ám ugyanakkor legendává vált, és egy karaktert valamint egy egész filmszériát sikerült kult státuszba emelnie.

Igen a filmszériát, hiszen a bombasztikus siker után szinte évente készültek borzalmasabbnál borzalmasabb folytatások következtek [Kivéve a 3. részt, ami közepes, illetve a 6. részt ami annyira szar, hogy már szinte jó.], mígnem 1994-ben Craven újra átvette a szériát, és készített egy 7. részt, amely a valóság, illetve a film kapcsolatát jelzi. Ezzel úgy tűnt befejeződött a Rémálom az Elm utcában saga, ám, 9 évvel később Freddy összecsapott a Péntek 13 gyilkosával Jasonnal egy középszerű, és pénzszagú filmben, majd 2010-ben elkészült a remake, amelyet az eredeti megerőszakolásának tartok.

Összegezve, aki szereti a horrorműfajt, az mindenképpen tegyen vele egy próbát, ha pedig gyenge gyomorral rendelkezik, akkor inkább messziről kerülje el.

10/7

Valahogy azon kevés ember közé tartoztam, akiket hidegen hagyott a Gyűrűk ura láz, amikor tombolt. A bemutató után jóval később, 2010-ben szántam rá magam, hogy végignézzem ezt a 12 órás opust, amely egy egész világot tett fantasy rajongóvá, és amelyet marketing szempontól háromszor nyomtak le a mozinézők torkán. Az első rész tetszett, aztán a Két toronnyal érte el nálam a trilógia a csúcspontját, majd jött a nagy epikus lezárás, amelytől nem voltam elragadtatva. Bevallom nem olvastam el, azóta sem a könyveket, így kb úgy voltam a megtekíntés előtt, hogy "Lássuk, megérdemelte-e a hypot amit kapott."
Ez az a film, ahol az összes szereplő minden második megszólalását, megmozdulásukat epikusnak szánták, így a szereplők nem egyszer ki is szólnak a cselekményből. 
Néhány jelenethez a fejemhez kaptam, hogy most ezt komolyan gondolták.
Az egész trilógia tulajdonképpen a nagy csatajelenetben teljesedett ki, a baromi hosszú felvezetés tulajdonképpen felesleges is volt hozzá, hiszen a jó és a rossz epikus harcára hegyeződött ki a történet. Minden más jelenetet csupán annak prologusának, illetve epilógusának tartok [Kivéve a gyűrű sorsát.]
Bár azt azért megjegyezném, hogy az a csatajelenet az tényleg fantasztikus, és egyedülálló a maga hosszával.
a kiszólásokon kívül azonban a legnagyobb problémát egy valami jelentette számomra: A vége! Ilyen émelyítő, és nyálas végkifejletet talán azóta sem láttam. [Azt nem  is említem, hogy Frodó halálára vonatkozó prófécia  nem teljesedett be.]  A film vége nem több, mint 20 perc örömujjongás, és könnyes búcsúzkodás.  Az amikor Frodó felébred a kómájából, és akkora harcosok, mint Aragorn, Gimli, vagy Legolas, vagy az univerzum legnagyobb mágusa Gandalf, ott ugrál az ágyán, na az a mélypont. [Samuról ne is beszéljünk.]
A színészi alakításokkal semmi baj sem volt,  Vigo Mortensen és Orlando Bloom valamint Elijah Wodd ugyan nem színészóriások, de hozzák amit kell, csakúgy mint a többiek, de azért itt is Ian McKellen viszi természetesen a prímet. Azért akadnak néhány olyan jelenet is a csatán kívül, amely elnyerte a tetszésemet, ilyen például Legolas és Gimli "párbaja, vagy Golam sorsának beteljesülése.
A filmet 2004-ben 11 Oscarral ismerték el, amelyet röhejesnek tartok. Itt nem csak a Király visszatért kellett díjazni, hanem magát az egész trilógiát is. Nálam ez az egyik legmegkérdőjelezettebb legjobb film díjazott, hiszen abban az évben akár Clint Eastwood remekműve, a mélyen drámai és elgondolkodtató, valamint erkölcsi témákat is feszegető Titokzatos folyó is nyerhette volna az aranyszobrot. Meg különben is, ennyi erővel hozzá vághatták volna a díjat korábban a Keresztapa 3-hoz, vagy a Vissza a jövőbe 3-hoz, vagy a Jedi visszatérhez. [Szerencsére ez a tendencia nem folytatódott, és később nem díjazták az új Star Wars trilógiát a régi emlékére.] A kisebb kategóriák díjaival viszont nem lehet vitatkozni.

Nem kedvelem ezt a részt, és úgy általában a trilógiát sem, viszont megértem, hogy miért is szeretik annyian, hiszen  rettenetesen szórakoztató filmekről van szó,amelyek grandiózus csatajeleneteivel, valamint hihetetlen látványvilágával egy új világot nyitott meg a filmnéző közönség előtt.

10/6

Lehet egyetérteni a hippik gondolatvilágával, vagy lehet őket gyűlölni, ám egy biztos: ekkora hatással rajtuk kívül egyetlen szubkultúra sem volt ekkora hatással egy adott ország társadalmára.
Ha létezik alapfilm ennek a közegnek a megértéséhez, amelyet nem Milos Forman rendezett, akkor az a Szelíd motorosok.Az a film,amelyet meglepően korán mutattak be  Magyarországon, még bőven a  vasfüggöny időszakában. Ekkor még tervbe sem voltam véve, így saját tapasztalatokat  nem tudok írni a film itthoni hatásairól, de sokan írták, hogy a szabad amerikai életérzés átjött a szocialista ifjúságnak. Továbbá azt állítják,hogy az akkor kulturális vezetés ezzel a filmmel akarta demonstrálni az amerikai állom elvesztését,és bukását.

A film főhősei igazi társadalmon kívüli személyek, nem dolgoznak, élik szabadon az életüket, mindenük a motorozás, és eszük ágában sincs beköltözni egy kommunába,  az, hogy motorral bejárják Amerikát az az ő személyes lázadásuk a rendszer ellen.  Nem tucathippik, hanem a szó legnemesebb értelmében szabad emberek, akiknek nincs sehol sem hely a hazájukban. Nem férnek meg a kommunában, és főleg nincs helyük a rednekek által lakott déli államokban sem. Jó szándékú barátságos fickókról beszélünk, ám mivel a déli suttyók irigylik mérhetetlen szabadságukat, így sorsuk nem lehet kétséges. Ehhez a két motoroshoz csatlakozik George az ügyvéd, aki ugyan berendezkedett a társadalomba, ám szívében ő is örökké hippi maradt. Véleményem szerint George karaktere mutatja  meg igazán, hogy hogyan kell felbontani a társadalmi kötöttségeket, és kivonulni a társadalomból. Viszont, az ő sorsa, az amellyel tulajdonképpen előrevetíti a film  tragikus végkifejletét.

Peter Fonda és Dennis Hopper ismeretlen, valamint független filmesként látták elérkezettnek az időt, hogy elkészítsék közös nagy álmukat. Előbbi írta a forgatókönyvet,míg utóbbi a rendezés feladatait vállalta el. A két főszereplőt is ők alakítják, megjegyzem kitűnően, ám valaki ellopta előlük a show-t. Ez a valaki Jack Nicholson volt, aki ezzel a szereppel egycsapásra világhírűvé vált. Bár csak egy mellékszerepben láthatjuk, jelenetei során szinte vakfoltot képez maga körül, és nem lehet másra figyelni,csak ő rá. [Amikor  beszívnak és ő előad egy elméletet az idegenekről, az a filmtörténelem egyik legzseniálisabb monológja.]
Mivel hippifilmről beszélünk,így nem maradhatnak el a korra jellemző könnyű drogok sem: a főszereplők igazából beszívtak a tábortűz mellett zajlójelenetnél, valamint látjuk, hogy az LSD  milyen fajta hallucinációkat  okoz.
A  kor hangulatát, jobbnál-jobb zenék idézik meg, elég, csak a Born To Be Wild című slágert megemlíteni,  amely legalább  akkora sikerre tett szert, mint maga a mozifilm.

Igazi mély társadalmi dráma, amely egy letűnt kor  hangulatát,  és szabadságérzetét adja   vissza a  nézőnek.

10/8

Jancsó Miklós legsikeresebb filmjénél, kevés hazai játékfilm volt rám nagyobb hatással. Bár a Szegénylegények egy allegória  1956-ról,  világa tagadhatatlanul közel áll Móricz Zsigmond regényeinek világához. Megfélemlített embereket látunk, akik saját tyúkszaros kis életük védelmében, akár barátaikat, vagy család tagjaikat is feladnák a felsőbb hatalomnál. Gajdor János karaktere erre a legalkalmasabb példa, hiszen őneki bemesélik, hogy ha talál olyan embert, aki több embertársával végzett, mint ő, akkor nem végzik ki. Az ostoba, és szerencsétlen paraszt ennek hatására lesz besúgó. Nem ismerek ilyen besúgó ügynököket, sőt a rokonságomból nem is feltételezem, senkiről, hogy 3/3-as volt, de sejtem, hogy a szocialista rendszerben is hasonlóképpen működtek a dolgok e téren.  Külön tetszett, hogy ahogy a rendező a hatalom csatlósainak szerepét  mutatja, hiszen ugyanazokat a vallatókat látjuk más színészek előadásában.

Történetről nem tudunk beszélni, mivel Jancsó célja nem a történetmesélés volt, hanem, hogy bemutassa a legbefolyásolhatóbb réteg hányadtatásait a diktatúrák idején. Véleményem szerint ezt majdhogynem tökéletesen sikerült.  Három szálon követhetjük a  cselekményt:Gajdor, Veszelka, illetve Kabaiék sorsát követhetjük nyomon. Még a hatalom kezdetben megelégszik a  besúgásokkal, addig Veszelka esetén már előjön a szó szerinti pszichoterror. Megjegyzem, nem tudom, hogy láttam-e valaha nyomasztóbb jelenetet magyar filmben, mint Veszelka szerelmének jelenete,  azokkal a képsorokkal, csak Az ötödik pecsét záró képsorai vetekednek nálam.
Az igazán kegyetlen pillanatok, azonban csak a film végén jönnek el, amikor egy igazi magyar tragédiával zárul a cselekmény.

Fantasztikus színészi alakításokat láthat, aki megtekinti a Szegénylegényeket, hiszen, olyan nagyszerű művészek brillíroztak benne, mint Őze Lajos,  Avar István, Kozák András, vagy mint Molnár Tibor. Két színész azonban mégis kiemelendő társaik közül: Görbe János, és Latinovits Zoltán. Előbbi korának egyik legnagyszerűbb színésze volt, akire mintha ráöntötték volna Gajdor János szerepét, és ő a szokottnál is nagyobbat alakít élete egyik utolsó szerepében.  Latinovitscsal szemben lehet, hogy elfogult vagyok, de amit itt nyújtott,az világszínvonalú volt: kettős szerepben láthatjuk, ő játssza a lefokozott tisztet, valamint Veszelka Imrét. Körülbelül 20 perc szerepe, és ötnél több mondata nincs is a filmben,ám szemeivel, és arcjátékával többet nyújt, mint ha végigbeszélné jeleneteit.

Igazi letaglózó, csontig hatoló kőkemény filmdráma, amely ugyan nem való mindenkinek,de aki szereti a XIX. századi realista parasztábrázolásokkal rendelkező regényeket, azoknak csak ajánlani tudom ezt a remekművet.

10/9,5