Ha a XX. századi egyetemes kriminalisztika vérlázító történéseit vesszük alapul, akkor mindenképpen a lista elejére kívánkozik a guilfordi négyek esete. Egy 1974 októberi robbantás "következményeként" négy ártatlan emberből erőszakkal csikartak ki hamis vallomást, majd koncepciós perben életfogytiglanra, vagy 30 év börtönre ítélték őket, hamis bizonyítékok alapján. A legmegdöbbentőbb az egészben, hogy ez nem valami eldugott diktatúrában, hanem az Egyesült Királyságban történt meg. A 70-es években az iRA hatalma megerősödött, így a a rendfenetartó erőknek valamilyen módon példát kellett statuálniuk. Hiába tudták, hogy nem ez a négy szerencsétlen, illetve a per során még elítélt 7 személy a bűnös, a Terrorizmus elleni "harcban" bűnbakokat szolgáltattak a népnek.  Jim Sheridan filmje a per két legismertebb szereplőjének Gerald Conlonnak és édesapjának Giuseppének börtönéveit, illetve ártatlanságuk bizonyításáért folytatott reménytelennek tűnő küzdelmét mutatja be.

Rossz életrajzi drámákat és a rendőrségi korrupcióról is láttunk már gyenge, vagy ami még rosszabb giccses, és valószerűtlen filmeket, de ez hála az égnek nem tartozik egyik kategóriába sem. Nagy erénye a filmnek, hogy, bár elsőre hatásvadásznak tűnik, néhány apróbb pillanattól eltekintve végig két lábon jár a földön, és a néző át tudja érezni a főszereplők sorsát. Ugyan Gerald szemszögéből láthatjuk az események, a film első fele tulajdonképpen az ő narrációjára épül, ám a főhős nem ő, hanem Giuseppe. Míg fia egy pitiáner tolvaj, aki állandóan bulizna, nőzne, kábítószerezne, addig ő egy megfáradt kisembernek tűnik, aki közhelyszerű gondolataival traktálja veszett kutyának is beillő gyermekét, és akinek szigorú nevelési módszerei tulajdonképpen megbuktak . Viszont ahogy egyre inkább haladunk előre az időben úgy jövünk rá, hogy egy mérhetetlen életbölcsességgel rendelkező valakit látunk, aki nem nyíltan harcol, hanem békés eszközökkel. ahogy aggódik a fiáért, feleségéért, és ahogyan megpróbál ember módjára élni a b9öörtönben, mind-mind azonosulható figurává teszik. ha egy magyar példát kellene hoznom, akkor nő Gyugyu az Ötödik pecsétből, akit bár gyötörnek, nyugodtan alszik, mivel ezeket a szörnyűségeket nem ő követte el. Ahogy meg  előre a történet, fia úgy fogadja be egyre inkább apja tanácsait, és próbál megváltozni, így érve el a néző egyre nagyobb szimpátiáját.

A történet tulajdonképpen három fázisra osztható: Gerry csínytevései az első tárgyalásig, a börtönévek Giuseppe haláláig, majd az ezt követő időszak a második tárgyalásig. A főszereplő jellemfejlődése rendkívül szembetűnő. láthatjuk, amint egy nagyra nőtt pitiáner tolvaj hülyegyerekből egy megtört és elkeseredett fiatallá válik, hála az ítéletnek, majd végül amint mégis síkra száll családja becsülete érdekében. A robbantás többi, szintén ártatlan gyanúsítottjának sorsa nem kap fontosabb szerepet, de a néhány jelenetben láthatjuk, hogy itt négy pitiáner bűnökkel vádolható nagyra nőtt gyereket zártak börtönbe és törtek meg. Fontos szerepet kap még Gareth Peirce ügyvédnő, a családon kívül először ő az egyetlen, aki feltétlenül hisz Conlonék ártatlanságában. Karaktere az az igazi 70-es évek végi, emancipált és talpra esett nő, aki semmitől sem riad vissza, az igazság védelmében.

De sehol sem lenne ez a szívszorító dráma, és a kiváló rendezés a szenzációs színészi munkák nélkül. Daniel Day-Lewisnál keresve sem találtak volna alkalmasabb színész a főszerepre. mivel az átalakulások és a beleélés nagymesteréről van szó, így a nézőnek már a színész neve is bizonyíték a minőségi performance-ra, és nem is kell csalódnunk.  egyetlen adalékot mondanék: Lewis néhány napig nem is aludt, hogy minél hatásosabb legyen a játéka, és egyszer még az őt vallató színészekre is rátámadt, fáradsága miatt. (Ez a jelenet benne is van a filmben.) Partnere az azóta már elhunyt nagyszerű brit színész Pete Postlethwaite. Nehéz dolga volt, mivel partnere minden jelenetben magasra tette a lécet, ám ő is hozta a szintet. Nem csak a jóságos, családját mindennél fontosabbnak tartó apa archetípusát kellett megformálnia, hanem el kellett érnie, hogy a néző maga is az már-már apafiguraként tekintsen rá. Sikerült neki. A fillm harmadik főszereplője az ügyvédnőt megformáló Emma Thompson, aki karaktere jelleme miatt nem tud olyannyira erőteljes alakítást nyújtani, mint oly sokszor, láthattuk, de megfelelően hozza a színvonalat.

A film bizonyos értelemben tele van katarzisokkal, illetve antikatarzisokkal is, amelyhez nagyban hozzájárul a Bono és Gavin Friday által jegyzett főtéma is, amely főként a tárgyalási jelenetek alatt, illetve a stáblista alatti epilógus alatt csendül fel. Abban az epilógusban, amelyből megtudhatjuk, a gyanúsítottak további életének bizonyos részleteit, valamint rájöhetünk, hogy a brit nyilvánosság milyen szinten söpörte szőnyeg alá 1975-ös tévedését.

Lebilincselő, alaposan kimunkált dráma, a nem könnyen emészthető fajtából.

10/9