Jancsó Miklós legsikeresebb filmjénél, kevés hazai játékfilm volt rám nagyobb hatással. Bár a Szegénylegények egy allegória  1956-ról,  világa tagadhatatlanul közel áll Móricz Zsigmond regényeinek világához. Megfélemlített embereket látunk, akik saját tyúkszaros kis életük védelmében, akár barátaikat, vagy család tagjaikat is feladnák a felsőbb hatalomnál. Gajdor János karaktere erre a legalkalmasabb példa, hiszen őneki bemesélik, hogy ha talál olyan embert, aki több embertársával végzett, mint ő, akkor nem végzik ki. Az ostoba, és szerencsétlen paraszt ennek hatására lesz besúgó. Nem ismerek ilyen besúgó ügynököket, sőt a rokonságomból nem is feltételezem, senkiről, hogy 3/3-as volt, de sejtem, hogy a szocialista rendszerben is hasonlóképpen működtek a dolgok e téren.  Külön tetszett, hogy ahogy a rendező a hatalom csatlósainak szerepét  mutatja, hiszen ugyanazokat a vallatókat látjuk más színészek előadásában.

Történetről nem tudunk beszélni, mivel Jancsó célja nem a történetmesélés volt, hanem, hogy bemutassa a legbefolyásolhatóbb réteg hányadtatásait a diktatúrák idején. Véleményem szerint ezt majdhogynem tökéletesen sikerült.  Három szálon követhetjük a  cselekményt:Gajdor, Veszelka, illetve Kabaiék sorsát követhetjük nyomon. Még a hatalom kezdetben megelégszik a  besúgásokkal, addig Veszelka esetén már előjön a szó szerinti pszichoterror. Megjegyzem, nem tudom, hogy láttam-e valaha nyomasztóbb jelenetet magyar filmben, mint Veszelka szerelmének jelenete,  azokkal a képsorokkal, csak Az ötödik pecsét záró képsorai vetekednek nálam.
Az igazán kegyetlen pillanatok, azonban csak a film végén jönnek el, amikor egy igazi magyar tragédiával zárul a cselekmény.

Fantasztikus színészi alakításokat láthat, aki megtekinti a Szegénylegényeket, hiszen, olyan nagyszerű művészek brillíroztak benne, mint Őze Lajos,  Avar István, Kozák András, vagy mint Molnár Tibor. Két színész azonban mégis kiemelendő társaik közül: Görbe János, és Latinovits Zoltán. Előbbi korának egyik legnagyszerűbb színésze volt, akire mintha ráöntötték volna Gajdor János szerepét, és ő a szokottnál is nagyobbat alakít élete egyik utolsó szerepében.  Latinovitscsal szemben lehet, hogy elfogult vagyok, de amit itt nyújtott,az világszínvonalú volt: kettős szerepben láthatjuk, ő játssza a lefokozott tisztet, valamint Veszelka Imrét. Körülbelül 20 perc szerepe, és ötnél több mondata nincs is a filmben,ám szemeivel, és arcjátékával többet nyújt, mint ha végigbeszélné jeleneteit.

Igazi letaglózó, csontig hatoló kőkemény filmdráma, amely ugyan nem való mindenkinek,de aki szereti a XIX. századi realista parasztábrázolásokkal rendelkező regényeket, azoknak csak ajánlani tudom ezt a remekművet.

10/9,5