Ez a mondat hangzott el ifjabb Knézy Jenő szájából, amikor Londonban a női kajaknégyes olimpiai aranyérmet szerzett. 

Ez  az egy felkiáltás azt hiszen jól jellemzi a magyar néplelket, valamint a sporteseményekhez való általános hozzáállását. amikor két évvel ezelőtt hallottam, már akkor is az motoszkált a fejemben, hogy miről is beszél Knézy Jr., hiszen nem mi 15 millióan nyertünk aranyérmet, hanem "csak" Kozák Danuta, kovács Katalin,  Zur-Fazekas Krisztina és Szabó Gabriella. ők négyen nyerték meg azt az aranyat, nem Magyarország egésze és  pláne nem Kiss 22. József, Kovács 12 Tibor, vagy ifjabb Knézy Jenő. A mondat maximum akkor állta volna meg a helyét, ha a a korábban kosárlabdázó kommentátor tagja lett volna valamelyik Dream Temnek, ami pedig ugye fizikailag képtelenség, vagy. Magyarországra amúgy is jellemzőm, hogy ha olimpia van, akkor semmi ás nem számít, és sokan úgy vélekednek, ilyenkor mi is nyerünk valamit. Nem! Nem mi nyerjük, meg az adott vízilabda meccset, hanem a magyar válogatott, nem mi dobjuk a legmesszebbre a kalapácsot, hanem Pars Krisztián, és még folytathatjuk. Mi csak maximum szurkolunk, és adott esetben örülünk a jó helyezésnek. Ha már jó helyezés, sokakra jellemző, hogy csak egy jó helyezés van, az bizony az első, amelyért aranyat adnak. Ha valaki második, harmadik, esetleg pontszerző, vagy ne adj Isten 13, az már nem is számít. Jól emlékszem arra, mikor a kiváló tízpróbázó Zsivóczky Attila harmadik lett egy világbajnokságon, és páran fanyalogtak az internetes fórumokon, hogy miért nem végzett előrébb. ekkor 11 éves voltam, és már akkor felfogtam,hogy abban, hogy valaki egyáltalán teljesítse az atlétika csúcsversenyét, egy élet munkája benne van, hát még abban mennyi lemondás, hogy valaki adott esetben a világ harmadik legjobbja legyen. És emlékszem arra is, hogy mekkora lehangoltság uralkodott itt 2008-ban, hogy 14 napig nem szerzett Magyarország aranyérmet. az egész média fel volt bolydulva ezen a "sikertelenségen", és Gyurcsánytól Schmidten át Gyeneseiig mindenkit arról faggattak, vajon mikor törik már meg a sorozat. Végül megtért, és a magyar sportolók szereztek 3 aranyérmet, amellyel olyan országokat előzött meg a csapat, mint Svédország, vagy Kanada. A közvélemény mégis fanyalgott, aki pedig azt merészelte mondani, hogy a helyére került a magyar sport, azt irgalmatlanul lehurrogták.  Az, hogy adódott három olyan versenyszám (köztük a férfi vízilabda, amely hatalmas presztízzsel bír) amelyben a magyar himnuszt elhúzták, az így is egy remek teljesítmény volt, nem is beszélve a további 7 éremről, és számtalan pontszerzésről.  az pedig, hogy milyen politikai tőke kovácsolható a jó szereplésből azt két éve tapasztalhattuk, amikor a kormánypárt megpróbálta valamilyen szinten a saját sikerének beállítani, hogy összejött 8 aranyérem.  Ausztriában sem volt nemzeti gyász amiatt, hogy Londonban nem szereztek érmet, az élet ott is ugyanúgy ment ott is tovább, itt pedig négy évet vártak arra, hogy az ellenzéknek az orrába dörgöljék "Ezt jobban csináltuk".  
Finoman szólva sem kedvelem azokat az embereket, akik egy adott csapat sikerénél úgy hivatkoznak az eredményre, hogy "nyertünk". valahogy inkább támogatom azt a magyar Eurosportnál tanúsított magatartást, hogy elvárást csak az fogalmazzon meg, aki tett az adott sportoló/csapat sikerért.