
Ugyan előtte már Dennis kalandjaiból készült egy tv sorozat, valamint egy borzalmas tv film, abban egyetérthetünk, hogy ezt az eleven kisfiút itt ismerte meg igazán a világ. Ez gyermekkorom egyik legkedvesebb filmje, melyet mai napig a legjobb családi vígjátéknak tartok. 3-4 éves koromban, szinte nem volt olyan nap, hogy ne néztem volna végig, és ne idéztem volna bárkinek a családból, vagy az ismeretségi körből bárkinek, akivel találkoztam. Nick Castle filmje nem kiemelkedő, ám a legnagyobb erénye, az, hogy egy igazi színészlegendát is felvonultat az amúgy sem névtelen színészgárdában, aki bőven emel a színvonalon.
A történet szerint szülei semmit sem tudnak kezdeni Dennissel a csíntalan kisfiúval. A gyereket nem járatják óvodába, és így jobb híján állandóan a szomszédban élő öreg házaspárnál lófrál. Szomszédja Mr. Wilson egy megkeseredett öregúr, aki ugyan elviseli a srácot, de szíve szerint lekoptatná magáról örökre. Amikor Dennis anyjának üzleti útra kell mennie jobb híján a szomszédokra bízza fiát, és George ugyan, ha durcásan is de beleegyezik a fiú felügyeletébe. A csendes kisvárost egy betörő terrorizálja, aki eldönti, hogy kirabolja Wilsonék házát amikor azok egy ünnepséget tartanak a kertjükben, és Dennis aki időközben megszökött a házból összetalálkozik a betörővel. A sztori ettől kezdve természetesen a családi filmek kliséinek megfelelően fojtatódik, a jó elnyeri jutalmát, a rossz a büntetését, és nagy összeborulásoknak lehetünk szemtanúi.
A címszerepet alakító Mason Gamblenek ez volt a legelső filmszerepe, hitelesen hozza a szerepet, nem is értem miért jelölték Arany málna díjra. A fent említett színészlegenda nem volt más mint Walter Matthau, aki kifogástalanul hozza Wilson zsörtölődő, ám mégis érzőszívű karakterét. Sokan felveti, hogy mit keres ő egy ilyen filmben, szerintem ez egy igazi jutalomjáték volt neki. És akit még kiszeretnék emelni az Cristopher LLoyd, akire ismét rá sem lehet ismerni. Már számtalanszor láttam az Adams familyt, és a Vissza a jövőbe trilógiát, de amíg nem figyeltem a stáblistát meg sem fordult a fejemből, hogy a Dokit alakító színészt látom.
A film sikere további két igen gyászos végeredményű folytatást hozott, természetesen az eredeti szereplők nélkül, és aki tudja az kerülje is el azokat.
Hogy miben nyújt többet ez a film a kategóriájában [leszámítva Matthaut], talán semmiben, ám, számomra mégis örök gyermekkori kedvenc, melynek a fénye már egy kicsit megkopott, de mégis gyermeki örömmel tudok szórakozni rajta, amikor megnézem.
10/9 [gyermekkori rajongás miatt]
10/6,5 [ha reálisan akarom nézni]