A reklám alapja, hogy egy életérzést kíván a fogyasztójának átadni, mintha astól a terméktől, gyökeres változás állna be annak életében. A sivár életre mintegy megváltásként hatott az adott termékcikk, és azóta kinyíltak a virágok, és egyéb marhaságok. mi van azonban ekkor, ha a reklámozó úgy akar el életérzést eladni ergó magát népszerűsíteni, hogy nem ad el életérzést. Azt hiszem erre tökéletes példa a "Mert hülye azért nem vagyok!" szlogen, de még inkább ez a szlogen! Mit vártak, hogy az átlag fogyasztó majd a következőt mondja: "Asszony, mi  nem vagyunk hülyék, megyünk a Media Marktba". Ilyen lekicsinylő sőt lealjasító reklámmal még sohasem találkoztam.  Mi a francot gondoltak, az emberek majd özönleni fognak hozzájuk, hogy ünnepeljék az áruház 10. születésnapját, vagy egyszerűen a fenti mentalitás szerint képzelték el a fogyasztókat? Vagy, hogy az ember majd táncra perdül, mert egy ezressel kevesebbért tudta megvenni azt a nyomorult DVD lejátszót? Ha a marketingnek van sötét oldala akkor ez az. Szerencsére az óriási közfelháborodás miatt az ilyenfajta hirdetéseket heteken belül beszüntették. 

Tegnap ünnepelte 45. születésnapját az az ember, aki egy életre megszerettette velem a német válogatottat és a Bayern Münchent.  Nem tudok még egy hozzáfogható egyéniséget azóta sem, akit a futballpályán láttam. Határtalan fanatizmusa, a maximum állandó hajszolása emelte őt héroszi magasságba  a szememben.  Valamifajta olyan karizmával rendelkezett, amely nem tudott nem hatással lenni az emberre, sokan épp emiatt imádják, mások megvetik, de nem ismerek olyan embert akinek ne lett volna véleménye róla. Magában hordozta  azt a fajta győzni akarást, amely oly jellemző a németekre. Arról pedig már ne is beszéljük, hogy mennyi nagy bravúrral segítette csapatát a nagyobb és nagyobb sikerek elérésében.  Gyermekkorom két nagy német sportember Michael Schumacher és Oliver Kahn bűvöletében telt, most utóbbi életéről lesz szó röviden. 

Oli 1969. június 15-én látta meg a napvilágot Karlsruhe városában. Édesapja Rolf a helyi csapat játékosa volt, így fiát is igyekezett erre az életpályára terelni. Apja középpályást játszott, ám a kis Oliver kapus akart lenni, egy nagyon egyszerű ok miatt. Apja jól ismerte Sepp Maiert a 74.es világbajnok csapat kapusát, aki egy mérkőzés után Olinak ajándékozta az aktuális meccsen viselt kesztyűjét. A Karlsruhénál szépen végigjárta a szamárlétrát, majd az 1987/88-as szezont már a felnőttcsapat keretében kezdhette meg. Érdekesség, hogy bátyja Axel akkoriban szintén a csapatot erősítette, ám egy sérülés miatt nem tudta beteljesíteni pályafutását. Oli debütálása minden volt, csak éppen nem legendás, csapata 4:0-ás vereséget szenvedett a Köln gárdájától. A kezdeti években nem igazán kapott helyet, ám igyekezett betartani azt a fogadalmát, mely szerint 22 évesen már ő fogja védeni nevelőegyesülete hálóját.   A fogadalom be is vált, 1992-re már nem csak a legritkább esetben nem az ő nevével kezdődött az összeállítás. 1993-ban az egyesület a 6. helyig menetelt a Bundesligában, amely UEFA kupa helyezést jelentett számukra, a kiscsapat sikerében elévülhetetlen érdemei voltak az ifjú kapusnak. A következő idényben aztán már a nemzetközi színterén is parádézhatott, a Karlsruhe olyan gárdákat ejtett ki, mint a Boavista, a PSV, vagy a valósággal tönkrevert Valencia. A legjobb németként elődöntőig jutó csapatnak végül a Casino Salzburg parancsolt megálljt idegenben lőtt gólok segítségével. Kahn formája a válogatottban is felkeltette a figyelmet, így nem játszó tartalékként rész vehetett az amerikai világbajnokságon. 1994 nyarán a Bayern München kapust keresett a távozó Aumann helyére, és az ország legtehetségesebb ifjú hálóőrét szerződtették Oliver személyében. Első éve viszont nem úgy sikerült, ahogyan azt előre eltervezte, hiszen novemberben szalagszakadást szenvedett, így a csapat nélküle menetelt a BL  elődöntőjébe.  Májusra visszanyerte régi formáját és egészségét, és elfoglalta helyér a lécek között. A helyet amelyet 13 évig aztán senkinek sem adott át.  1995 júniusában eljött számára a debütálás a válogatottban is, amikor Svájc ellen Köpke helyére állt be. Az 1995/1996-os szezon meghozta számára az első nagy sikert, mikor UEFA kupa győztes lett. A menetelés során különösen jól védett a Benfica a Barcelona elleni párharcokban, valamint a Bordeux ellenni  döntőkben, így Klinsman mellett másik fő letéteményese lett a sikernek. Tartalékként részt vett az Európa bajnokságon, ám végül nem kapott szerepet a német győzelemmel végződő tornán. 1996=97 az első Bundesliga sikerről valamint a gyors nemzetközi búcsúról maradhatott emlékezetes számára. 98-ban megnyerte első DFB kupáját és  ismét ott volt a világbajnokságon, de ismét nem jutott szóhoz. Köpke rossz formája után viszont nem volt kérdés, hogy a válogatott új első számú kapusát Oliver Kahnnak hívják.  1999-ben minden esélye megvolt a Bayennek, hogy három trófeát is begyűjtsön, ám a bajnoki címen kívül semmi sem jött össze, hiszen drámai körülmények között bukták el, mind a BL, mind pedig a kupafinálét. Több botrány is kapcsolható a nevéhez, ezek közül néhány ekkora datálható. a Dortmund ellen nyújtott lábbal támadta egyik ellenfelét, amivel a kiérdemelte a Kung-Fu Kahn becenevet, egy korábbi mérkőzésen pedig golflabdával dobták fejre, úgy kellett lefogni, nehogy maga találja meg az elkövetőt. Az év végén a világ legjobb kapusának választották. Díjazásához nagyban hozzájárult a sorozat, amelyben 736 percen keresztül nem kapott gólt. 2000-ben ismét Bundesliga bajnok lett a Bayern, ám a BL-ben ezúttal az elődöntő jelentette a végállomást. Az EB_n már Kahn védte a Nationalelf kapuját, ám a németek szégyenszemre győzelem nélkül estek ki. 2001 roppant hektikus év volt Kahn és a Bayern számára, a csapat bukdácsolt, Kahn is egyszer piros lapot kapott (begőzölt és az ellenfél tizenhatosánál  kézzel ütött a labdába), de az idény végére rendkívüli formába lendültek.  A drámai körülmények között megnyert bajnoki cím után Milánóban a Valencia ellen a Bajnokok ligája döntője igazi Kahn parádét hozott. A szétlövésben hárította Zahovic,, Carboni , majd Pellegrino lövését is, így 25 év után tulajdonképpen ő szerezte vissza a Bayernnek a legrangosabb európai serleget. A meccs végén természetesen a mérkőzés legjobbjának is megválasztatott. Az év során váltották egymást a nagy sikerek, mint a világkupa győzelem, és a fájó vereségek, mint az angolok elleni 1:5 vagy a Liverpool elleni 2:3. Az év végén természetesen nem találtak nála jobb kapust. A 2002-es év nem a Bayern hazai bronzérméről maradhat emlékezetes számára, hanem a Távol Keleten rendezett világbajnokságról. A torna, amelyen immár csapatkapitányként vezethette ki a válogatottat egy parádézó Kahnról szólt, aki a döntőig mindössze 1 gólt kapva, és számtalan bravúrt bemutatva cipelte a hátán a válogatottat. (Klose és Ballack társaságában) A döntőben aztán óriásit hibázott, így aztán a sors keserű játékaként végül ezüstérmet szerzett. A Ronaldo elleni hibája későbbi pályafutását nagyban meghatározta. A 2002/2003-as év úgy vonul be a Bayern történelmébe, mint az egyik legszebb hazai év, amikor tükörsimán nyerték mindkét hazai frontot, valamint a legnagyobb nemzetközi szégyen éve, mikor a legnagyobb esélyesként a csoportban győzelem nélkül véreztek el a BL küzdelmei során. (Kahn a milan ellen kisebb sérülést szenvedett.) Az évadban megdöntötte korábbi Bundesliga rekordját, hiszen több mint 800 percnek kellett eltelnie, hogy valaki mattolni tudja. A 2003/2004-es szezon ismét csalódásokat és súlyos hibákat hozott számára, a BL-ben Roberto Carlos lövését lepkézte be, majd a Werder Bremen elleni bajnoki címről is döntő összecsapáson ismét nagy hibát vétett. A portugáliai Európa bajnokságon ő  sem tudott segíteni az ismét leégő válogatotton. Régi formáját csak 2005-re nyerte igazán vissza, az év végén ismét bajnoknak és kupagyőztesnek vallhatta magát. Mivel ebben az évben is hibázgatott, így már nem számított a Nationalelf fix "egyesének" Lehmannal való kvázi háborúja mindig témát jelentett a bulvárlapoknak. A 2005 nyarán megtartott, végül bronzéremmel záruló Konföderációs kupán két mérkőzésen védett, de sem Ausztrália, sem Mexikó ellen nem mutatott megbízható formát. 2006-ban a duplázás ismét sikerült klubszinten, ám Klinsman mégis, az egyébként parádés szezont teljesítő Lehmant védette a világbajnokságon. A VB egyik legtöbbször idézett képe volt, amikor az argentinok ellenni büntetőpárbaj előtt, a két ellenség kezet fogott, éreztetve a csapategységet.  Mivel a németek elbuktak az Olaszország elleni elődöntőben, így Oli megkapta a lehetőséget, hogy kapuba álljon a bronzmérkőzésen, és az ő védései is kellettek, hogy Portugáliának esélye se legyen a házigazdákkal szemben. A mérkőzés után lemondta a válogatottságot. Úgy tervezte, hogy a 2006/07-es szezonnal zárja le pályafutását, ám a korai BL búcsú, valamint a megmagyarázhatatlan bajnoki leszereplés megmásította elképzeléseit, és még egy idényben szolgálta a Bayern Münchent. Utolsó évében ismét bajnoki címet (a hetediket, amellyel társbéletben klubrekorder.)  és kupagyőzelmet ünnepelhetett, ünnepelhetett  ám a búcsú sajnos nem sikerült tökéletesre, mivel az UEFA kupa legnagyobb esélyeseként számon tartott bajorok megsemmisítő vereséget szenvedtek Szentpéterváron. Utolsó bajnoki meccsét 2008 májusában a Hertha Berlin ellen vívta, melynek utolsó percében lecserélték, és a közönség hosszú percekig éltette kedvencét. Hasonlóan tettek, amikor 2008 szeptemberében egy rendkívül emocionális búcsúmérkőzésen végleg szögre akasztotta kesztyűit.  Visszavonulása óta tv-s szakértőként dolgozik, szókimondó stílusából mit sem veszített. Három gyermek édesapját tisztelhetjük személyében. 

Közhely, de igaz, hogy Tarantino megreformálta a filmkészítést a 90-es évek elején. A nagy Quentin erőssége a sziporkázó párbeszédekben (Melyek a lehető legkisebb mértékben szóltak a cselekményről), valamint a hihetetlenül pazar karakterekben nyilvánult meg leginkább, a többit pedig összelopta más filmekből. Ez a három tényező  egy olyanfajta robbanóelegyet alkotott, amelynek nem tudott ellenállni a moziközönség. Ha a szememben létezik olyan film, amelyet a leginkább Tarantinosnak tartok, akkor az a Tiszta románc. A film, amelyet nem is ő rendezett. Eredetileg ezt a szkriptet akarta megfilmesíteni, ám végül a Ponyvaregény lett a "befutó", így a fimtörténelem gazdagabb lett egy szakajtónyi idézettel, és szegényebb egy hasonlóan kiválóan megrendezett filmmel. Mer azért vajuk meg a ennek a filmnek nem a rendezés a fő erőssége, hanem az, ahogy érezni rajta Tarantino hatását. Szó sincs arról, hogy Tony Scott rossz rendező lett volna, egy jó akciófilmeket gyártó "iparos" volt, de nem hasonlítható sem a bátyjához, sem  Tarantinohoz.

A történet egy szép szerelmes sztori egy pazar krimibe ágyazva, hamisíthatatlan 90-es évek hangulattal. Scott filmét úgy is tekinthetjük, mintegy tisztelgés az évtized kisemberei felé, hiszen ha úgy vesszük az átlagemberek veszik hülyére a dörzsölt maffiózókat. De az egész mégis olyan Tarantinos, mivel a hősszerelmesek egyike egy skizoid piti gyilkos, a lány pedig egy tulajdonképpeni kurva. Már az ő karakterük is pöpec, de akkor a többiekről még szót sem ejtettünk, itt aztán van beszívott figurától, magát négernek képzelő striciig minden. A forgatókönyv olyan jeleneteket tartalmaz, amelyek egy életre beleégtek a mozinézők agyába, elég csak a végső lövöldözésre, vagy Brad Pitt megjelenésére gondolnunk, de van egy jelenet amely mindent felülmúl. Minden idők legnagyobb szellemi párbaja Clifford és az olasz gengszterfőnök között. Előbbinek el kellene árulnia a fiát, és ő tudja, hogy ha nem csinál valamit, akkor irgalmatlanul megkínozzák, kiszedik belőle Clarance tartózkodási helyét, és még meg is ölik, erre ő csak annyit kérdez a maffiózótól: Tudt, hogy a szicíliaiak a niggerektől származnak? Egyértelműen Tarantino pályájának a csúca az a jelenet egészen a Kill Bill "Állj mami!" jelenetéig. Az az a pillanat, amikor a vesztes a győztes, és a győztes a vesztes. A másik jelenet amely elsőre beugorhat az átlag filmnézőnek, az az Alabama versus James Gandolfhini szcéna, amely elementárisan hat a néző lefolytott tomboló énjére.

Muszáj beszélni a színészekről, de főleg a karakterekről. A főhősöket Christian Slater és Patricia Arquette alakítják, egyikük sem egy színészóriás, de erre a szerepre pont ők illettek. Olyan jól működik kettejük párosa, hogy a néző pillanatok alatt megszereti a hősöket, és egyben megbocsátja Scottnak a film szentimentalista zárlatát. Ebben a filmben elmondható, hogy minden szerepet ismert, sőt elismer színészek játszanak. Cristopher Walken alakítja a maffiafőnök Vincenzot, a tőle megszokott méltóság megfigyelhető a játékában, ugyanez elmondható Dennis Hopperről is. Akik azonban igazán viszik a prímet, az Brad Pitt és Gary Oldman. Utóbbi szerintem a világ egyik legalúlértékeltebb színésze, egy igazi kaméleon, aki bármilyen freak-et el tud játszani, utt példáúl ő a magát fekának képzelő strici, vagy ahogyan Puzsér fogalmazott az anti Michael Jackson. Ennyire egy emberalatti, gerinctelen férget sem láttam még a vásznon, mint amit ő itt hoz. (Na jó Norman Stansfield nyomozó is legalább ekkora rohadék, szintén Oldman alakításában.). Pitt pedig a cselekmény szempontjából teljesen jelentéktelen szerepével is kisebb mozitörténelmet csinált. Ő játssza Floydot, akinek tulajdonképpen nincs más funkciója, mint útba igazítja az arra tévedő gengsztereket, valamint állandóan be van szívva a lehető legkeményebb módon. Ez a figura főleg Stohl András magyar hangjával olyan röhögőgörcsöket idézett elő bennem, amelyeket, már régen tapasztaltam. Ők a film ékkövei, de a többi szerpben is olyan színészeket láthatunk, mint Samuel L Jackson, Chris Penn James Gandolfini vagy Val Kilmer.

Igazi kortalan klasszikus, amit a lehető legjobb szívvel tudok ajánlani, azt hiszen a napokban én is újranézem.

10/9

Az köztudott tény, hogy Roger Federer már nem a régi, de a mai teljesítménye még így is megdöbbentett.  A svájciak volt világelsője a . világranglista negyedikeként, és immár négyszeres apukaként vágott neki az idei Garrosnak, de nem úgy tűnt, hogy megismételheti 2009-es győzelmét. Szó volt arról,  hogy apai örömei miatt kihagyja a francia bajnokságot, de a büszkesége ezt nem engedte meg.  a büszkesége, amely miatt még mindig a pályán látjuk. Egy Federer kaliberű sportembernek, aki majdnem 7 évig a csúcson volt, nehéz elviselnie azt, hogy nem ő a legjobb, és már-már görcsösen akarja visszahódítani a trónt. Az utóbbi időben viszont egyre inkább ledönti saját korábban felállított szobrát. És ami a legfájóbb a játékát nézve, eltűnt a tűz, amely őt jellemezte. a mai meccsen, mikor közelről mutatták egy kiégett játékost láttunk, nem pedig azt, akiből azt is nézzük, hogy hegyeket képes elhordani.  Emlékszem 2008-ban, mikor elveszítette a wimbledoni döntőt, 0:2-es állásnál sikerült nyernie egy szettet, és az embernek elég volt ránézni, hogy lássa, ennek még bőven nincs vége. Ma pedig 2:2-nél is csak fásultan tekintett maga elé.  Szabó Gábor az Eurosportról azzal zárta le a meccset, hogy nem volt ez rossz egy 4 gyermekes apukától, igen de Roger Federertől ez sajnos kritikán aluli produkció volt küzdést illetően. Azon kívül, hogy már 33 éve, nem igazán tudom megnevezni a visszaesés okát. Sokan mondják, hogy ennek a családalapítás, illetve az apaság az oka, de szerintem ez nem így van. Csak egy példa, mikor megszülettek ikerlányai rögtön az első GS tornát behúzta, majd azóta is nyert 3 vb-t, és 2 Grand Slamet. Itt valami lelki tényezőre vezethető vissza a visszaesés.Továbbá az sem igazán válik erényére, hogy nincs igazi edzője, csupán évente felbérel valakit. Nadalnak ott van a nagybátyja,  Djokovicsnak Marian Vajda, akik valami pluszt tudtak adni tanítványuknak. A svájci viszont valószínű, hogy akkora egóval rendelkezik, hogy nem érzi szükségét egy állandó trénernek. 2011-ben már egyszer leírtuk Federert, úgy, hogy most sem érdemes igazán temetni, de véleményem szerint drasztikus változások kellenek ahhoz, hogy újra a csúcsra érjen, vagy ideje szögre akasztani azt az ütőt.  

Kétségtelen, hogy az idei vb is olyan eddig ismeretlen játékosoktól lesz hangos, akik most robbantak be az elitbe. Reus azonban nem fog ezek közé a játékosok közé tartozni, ugyanis a hirtelenszőke támadó az elmúlt szezonban már világklasszissá érett. A középpályán és a csatársorban is bevethető Marco 1989. május 31-én született Dortmundban .  Pályafutása nehezen indult, szülővárosában nem tartottak igényt szolgálataira, így jobb híján 17 évesen a Rot Weiss Ahlen csapatához szerződött.  2007-ben bemutatkozott a nagyok között is, és az idény végére stabil kezdőjátékos státust harcolt ki magának. 3 évet töltött Ahlenben, a középső szezonban ő szerezte azt a sorsdöntő találatot, amellyel csapata feljutott a másodosztályba.   A Bundesliga2-ben nyújtott teljesítményére a Borussia Mönchengladbach is felfigyelt, így a 2009-es őszt már ennél a csapatnál kezdte. Fokozatosan lett egyre meghatározóbb tagja az erőn felül teljesítő együttesnek. Teljesítménye még Jochaim Lőw szövetségi kapitányt is lenyűgözte, aki Marco vb-re való kivitelével is kacérkodott, ám erre egy sajnálatos sérülés miatt nem kerülhetett sor. Kezdeti válogatott karrierjén mintha átok ült volna, első három meghívóját is sérülés miatt kellett lemondania. Gladbachban egyre többet fejlődött, és egyre több gólt is szerzett. A legerősebb itt töltött szezonja minden kétséget kizáróan a 2011/2012-es idény volt, amikor 18 góljával az elképzelhetetlennek tűnő 4. helyig segítette a csapatot. Az idény végén az év legjobb játékosának választották Németországban.  Marco időközben bemutatkozott a Nationalelfben is, első gólját 2012 júniusában a Svájc ellen katasztrofális játékkal elveszített mérkőzésen szerezte.  Hiába lett azonban az év játékosa, a válogatottban olyan ellenfelekkel kellett megküzdenie, mint Müller, Podolski, Klosevagy Gomez, így perememberként játszott a kontinensviadalon. 1 gólt azért így is szerzett, a negyeddöntőben Görögország kapusát mattolta.  A torna után a Borussia Dortmund csapatába igazolt. Bár a sárga feketék nem tudták megismételni 1 évvel korábbi produkciójukat, azaz hazai fronton nem nyertek semmit, ez cseppet sem Reuson múlt. A bajnokságban 11 góllal járult hozzá csapata ezüstérméhez, az év legjobb mérkőzése számára a Frankfurt elleni volt, amikor is mesterhármast jegyezhetett.  A Borussia egy kisebbfajta csodát ért el, mikor bejutott a BL döntőjébe, Marco a menetelés során négy gólt szerzett, betalált a Real Madrid elleni csoportmeccsen, az Ajax valamint a Manchester City ellenében is.  A legutóbbi idény álomszerűen kezdődött számára, a Bayern München elleni szuperkupadöntőn csapata legjobbja volt, és két góllal vállalt szerepet az ősi rivális kivégzéséből. Ez volt az az idény amelyben végleg világsztárrá érett, bár Lewandowski lett a gólkirály, néha a német tolta egyedül a dortmundi szekeret.  Legjobb meccsét kétségtelenül a Real Madrid ellen játszotta, amikor szinte lehetetlen helyzetből hozta vissza csapata továbbjutási esélyét, amellyel végül nem tudtak élni. Az idényt minden frontot beleértve 23 találattal zárta. Fél Európa sorban áll érte, és a vb után csak növekedhet az ázsiója.