Bármennyien tartják unalmasnak, és bármennyi autóversenyt nem közvetít miatta az Eurosport, mégsem tudom mondani a teniszre, hogy érdektelen a számomra. Igaz ami igaz vannak dögunalmas meccsek, amikor az egyik fél azonnal a másik fölé kerekedik, vagy mindkét játékos hatalmasakat hibázik, de ezek az esetek általában ritka kivételek. Ez egy igazi erőpróba az ember számára, ahhoz, hogy egy játékos egy négy vagy akár ötszettes mérkőzést hozni tudjon, nem csak az ellenfelét, hanem a fizikai állóképességét is bőven le kell győznie. Ennek a remek sportnak a csúcsa a szememben a francia nyílt teniszbajnokság azaz a Roland Garros. A salakpálya adottságai hozzák ki igazán, hogy milyen fából faragták az embert.  Ha egy átlag játékost megkérdeznek, hogy hol nem akar ötszettest játszani, akkor ő valószínűleg  ezt a helyszínt nevezi meg. Kegyetlenül hangzik, de ezen a borításon ha valaki győzni akar, annak nem csak a másikat kell felülmúlni, hanem kvázi ki kell csinálnia ellenfelét.  Megszámlálni is nehéz, hogy az elmúlt bő évtizedben, mióta követem a teniszt, hány ilyen pillanatot láttam, de a legmegkapóbb emlékem a 2012-ben rendezett Gasquet-Dimitrov mérkőzés volt. Még csak a második játszmában jártak, amikor már mindkét játékos teljesen elkészült az erejével. A bolgár srác teljesen begörcsölt, olyannyira, hogy már a lábra állás is nehéz volt számára, francia ellenfelét pedig felőrölték a körülmények, és a rosszulléttől egyszerűen elhányta magát. Ha a játékosok a gladiátorok, akkor a Philip Chatrier pálya az aréna, a nézők pedig a nép. A nép pedig szereti ezt a fajta játékot, és valljuk meg még morbid módon tapsolt is hozzá. Pont mint mikor az arénában az egyik gladiátor az életéért küzdött.  Arra, hogy mennyi is lett a mérkőzés már nem is igazán emlékszem, de ezek a képek beégtek a tudatomba. 

1998-at írtunk, amikor egy 30 éves londoni rendezőzseni főnixmadárként emelkedett fel az európai mozi élmezőnyévbe. Guy Ritchie-t nem hiába tartják az európai Tarantinonak, sajátos filmjeivel, a történeteivel új dimenziót nyitott a fekete humorú vígjátékok között.  

A 2 évvel későbbi Blöffről már esett szó a blog hasábjain belül, és én bevallottan inkább azt a filmet preferálom, de szó se róla a Ravasz az agy is egy piszkosul szórakoztató alkotás. A két film szinte teljesen megegyezik, mind történetvezetés narratíva szempontjából, de amíg ez egy roppant magasan abszolvált rendezői debütálás, addig a Blöff talán az évtized filmje. Az ok egyszerű, az egy jóval kimunkáltabb alkotás, ahol szinte minden tökéletes. 

A Blöffhöz hasonlóan itt is tárgy/tárgyak körül forog a történet, de amíg ott gyémántokról van szó, addig itt két puskáról. Itt is láthatjuk, hogy milyen széles a londoni alvilág spektruma, láthatjuk az igazi nagykutyákat, és a szerencsétlen nyomorultakat. Amiben viszont a ravasz az agy... felülmúlja Ritchie másik kultfilmjét az a két véglet összecsapása. mert azért valljuk meg a légpuskával való küzdés a gépfegyver ellen viccesebb és morbidabb, mint Golyófogú Tony monológja.   

A 90-es évek underground zenéi tökéletesen festi alá a hangulatot, és a forgatókönyv is szinte tökéletesen lett megírva. Ami talán egy picit még hátrány, hogy itt Allen Ford csak a narrátor szerepét látta el. A karakterek ismét a lehető legteljesebb mértékben pöpecek, elég csak Dudvára, a J-re vagy Nagy Chrissre gondolni. Színészi alakításokról annyit, hogy olyan kiugróan magas színészi teljesítményt senkitől sem látni, de nem is igazán kövtelte meg a szerepük. Dudva szerepében az első filmszerepében tetszelgő Jason Stahamet láttatjuk, aki tulajdonképpen önmagát alakítja, hiszen karrierje előtt illegális utcai árusként ténykedett.  Feltűnik továbbá a walesi focista/favágó Vinnie Jones is, valamint egy rövid szerepben Stinget is "megcsodálkozik".  A film az eredeti szinkronnal tekinthető meg, olyan hangok közreműködésével, mint Hollósi Frigyes, Kaszás Attila vagy Rajhona Ádám. Az RTL klubbon illetve testvércsatornáin pedig aki teheti kerülje el a film megtekintését, mivel ott az átszinkronizált, gyerekbarát változatú szinkronnal vetítik. Az én szememben ez legalább akkora bűn, mintha valaki átírta volna a Bánk bánt, vagy átfestette volna a Feszty körképet.   

Ha nem is tökéletes film, annyiban hálásak lehetünk neki, hogy rájöhettünk, hogy van egy Guy Ritchie nevű briliáns direktor is a földön, aki két évvel később még erre a kiváló filmjére is rátett egy lapáttal. Az más kérdés, hogy azóta sem tudta átlépni ezt a szintet.

10/8,5

Ha a 2005-ös BL döntő volt, a 120 perc amely megrengette a világot, akkor nem kérdés, hogy a 99-es finálé volt az amely 120 másodpercével vitt véghez valami hasonlót. A Manchester United-Bayern München finálé végjátéka ugyanis olyan végjátékot hozott, amelyre még Alfred Hitchcock is annyit mondott volna, "Na de uraim, ez túlzás!" Ez volt az a meccs, amely bebizonyította, hogy a labdarúgás nevű csodálatos játékban, minden, de minden elképzelhető. a mérkőzést azóta is úgy emlegetik, mint a XX. század utolsó csodáját. Ennek a 90+akárhány percnek tegnap ünnepelték/siratták a 15. évfordulóját.

A két csapat már a csoportkörben is megütközött egymással (Ezeket a meccseket valószínűleg elhomályosította a döntő emléke.), ám akkor mindkétszer döntetlennel végeztek. miután a csoport első és második helyén kart-karba öltve  masíroztak a legjobb 16 közé. mindkét oldalon simán vették az akadályokat, hogy aztán a Manchester a Juventus, a Bayern pedig a kijevi Dinamo ellen jusson tovább hihetetlenül drámai párharcban. 

Bár az angolok ekkor már megnyerték a bajnokságot és az FA kupát, nem számítottak egyértelmű esélyesnek, tekintve, hogy sem Keane sem pedig Scholes nem játszhatott eltiltás miatt. A müncheniek ezzel szemben  minden kulcsjátékosukra számíthattak. 

Collina játékvezető szavára vette kezdetét a mérkőzés, és a németek kezdték el irányítani a játékot. Az 5. percben szabadrúgáshoz jutott a München. Basler lőtte el a labdát, és Schmeichel kezéről a labda a hálóba is vágódott.  Az addigi szezonban hibátlanul védő dán óriás hatalmas hibát vétett.  A játék képe nem igazán változott, de több gól nem született a 45 perc leteltééig. A Manchester csak kereste önmagát, az ászok nem villogtak, látszott, hogy hiányzik a két középpályás. Még maga a nagy Sir Alex Fergusson sem tudott mit kezdeni csapata játékával,  játékosai egyszerűen nem tudták felvenni a játék ritmusát.  A második félidőben aztán eldőlhetett volna a kupa sorsa, előbb Jancker hagyta ki a kihagyhatatlant, majd Scholl labdájától sistergett a barcelonai stadion kapufája.  Alex Fergusson aztán pályára küldte Teddy Sheringham-et, majd Olle Gunnar Solskjaer-t.  Az angol csatár a legenda szerint annyit szólt edzőjéhez, mikor meglátta, hogy Basler már ünnepelteti magát: "Mester küldjön be, majd én elkenem a szájukat." De semmi nem változott, jött a 90. perc, a müncheniek már a kezükben érezték a kupát, amikor Becham szögletet rúghatott.  A labda az előrehúzódó Schmeichel hátáról kipattant, majd Butt levágódó lövését Sheringham kanalazta a leshatárról a kapuba. 1:1 Nem telt el 1 perc és jöhetett az újabb szöglet, Ismét Becham adott be, ezúttal Solskjaer használta ki a kavarodást. 2:1 nyert a Manchester.

Bár jómagam nem láttam élőben a mérkőzést, Bayern fanatikusként pontosan tudom mit éreztek át szurkolótársaim. Tavaly nyáron aztán volt szerencsém végignézni a meccset és nem akartam hinni a szememnek.  momentuma nem volt az angoloknak, még a Bayern sorra vezette a tetszetős támadásokat. Ritka, sőt már-már a  demencia határát súrolja, mikor az ember egy több mint 10 éves meccsen húzza fel magát, de velem ez megtörtént.  Miután kikapcsoltam a DVD lejátszót, annyit mondtam magamnak,  de jó, hogy ezt nem néztem meg 5 évesen, mert tuti infarktust kaptam volna. 

Ahogy Knézy Jenő is mondta ezt a döntőt a Bayern veszítette el. Ha már Knézynél tartunk az egész meccsen bírálta a MU támadójátékát és Fergusson mestert, hogy aztán a meccs végén mintegy szimbolikusan megkövesse a skót legendát.  A meccs kulcsmomentuma egyértelműen Mattheus lecserélése volt, Otmar Hittzfeld ezzel tulajdonképpen azt adta mindenki tudtára, hogy megnyerték a meccset. Véleményem szerint ez volt a német edző legnagyobb hibája, egyébként csodás pályája során. 

Az utolsó két perc, valamint a lefújás utáni pillanatok pedig olyan képsorsokat tartalmaztak, amelyek beleégtek az emberek memóriájába, elég csak az őrjöngő angol szurkolókra, Mattheus falfehér arcára, Schmeichel cigánykerekére, vagy Kuffour vigasztalhatatlanan sírására gondolni.  

A Bayern a hét szombatján még lejátszotta a kupadöntőt, ám a teljesen demotivált bajorok végül büntetőkkel alulmaradtak.  A MU tökéletes éve végül nem jött össze, hiszen a Lazio legyőzte őket az Európai Szuperkupa döntőjében, viszont a világkupát később megnyerték. A két csapat két idénnyel később 2001-ben a negyeddöntőben nézett újra farkasszemet egymással, és a müncheniek kettős győzelemmel vágtak vissza a vörös ördögöknek.  De az már egy másik, és számomra jóval kedvesebb történet. :)

Bevallom őszintén ambivalens érzéseim vannak Woody Allen legsikeresebb filmjével kapcsolatban. Egyrészt örülök, hogy láttam egy ilyen remek filmet, másrészt szomorú, mivel a rendezőzseni többi filmjét is kénytelen vagyok ehhez az alkotásához mérni. Mondanom sem kell, egyik sem ütötte még meg azt a mércét, amit az Annie Hall elért a szememben. Allen itt tökéletesen ötvözte legtöbb filmjének elegyét és megszületett ez a remekmű. 

A színész/rendező itt is a tépelődő kisembert helyezi a középpontba, akinek élete tulajdonképpen egy csődtömeg. Kisebbségi komplexusokkal küzd, állandó napjait stresszben éli és néha-néha már a depresszió tüneteit is látni lehet rajta.  Ebbe az életbe tör be Annie, aki valósággal felforgatja a hős életét. Bár az ellentétek vonzzák egymást, ők ketten olyannyira ellentétesek, hogy nem jósolhatunk túl nagy jövőt a kapcsolatuknak. Ezt a pár hónapos viharos románcot mutatja be a film.

A film, amelyet meglehetősen nehéz besorolni. A legtöbb helyen úgy van feltüntetve, hogy romantikus vígjáték, holott ez nem igazán komédia. Inkább tartom egy negatív hangvételű melankolikus drámának, némi fanyar humorral átszőve. Ez a besorolásra is jellemző kettősség magára a filmre is teljesen átvetül. Egy teljesen életszagú sztoriba építenek be olyan elemeket, amelyek valljuk meg nem éppen reálisak. Ezek közül mindenképpen kiemelendő a mozis jelenetsor, valamint azok a képsorok, mikor Allen áttöri a negyedik falat és magához a nézőhöz szól. 

A film varázsa a hangulat mellett nálam a pazarul megírt forgatókönyvben, a remek karakterekben, valamint a pompás dialógusokban. Utóbbinak közel 100 emlékezetes idézetet köszönhet a mozitörténelem, amelyek a mai napig szállóigei státusnak örvendenek.   Ezek csúcsa nálam az "Érintsd meg a szívemet a talpaddal! a Kafkai élmény volt veled minden pillanat az ágyban."  , valamint a "Nem oldó, bibioldó."  kezdetű sorok viszik a prímet. 

A pazar karakterek mellé nagyszerű színészi alakítások is társulnak. Woody Allen itt tényleg pályája legjobbját nyújtja, talán egyetlen filmben sem hozta ilyen jól ezt a figurát, mint itt Alvy Singert. Annie a nagyszerű Diane Keaton által lett megszemélyesítve és valljuk be nem is kereshettek volna alkalmasabb színésznőt a szerepre, mint a rendező 70-es évekbeli múzsáját.  Keaton végig hozza a mai színészetére jellemző harsány stílust, de az mégsem csap át soha ripacskodásába, inkább Annie életvidámsága ragad át a nézőre.  Igazából rajtuk kívül mindenkinek maximum percei vannak, de én még egy valakit megemlítenék.   Az Annie szuicid hajlamú testvérét alakító Cristopher Walken jó ha 4 percet szerepel a vásznon, de ennyi idő alatt is megállapítható, hogy egy színészzseniről van szó. 

Fontos még szót ejteni a briliáns magyar szinkronról, amely azonnal népszerűvé tette a filmet kis hazánkban.  Woody Allent itt szinkronizálta először Kern András és ez a kettő olyanfajta robbanóelegyet alkotott, amely a magyar szinkronszakma történelmében páratlan. Keatont a későbbi állandó magyar hangja Bánsági Ildikó szólaltatta meg, és itt is telitalálatról beszélhetünk.  A további szerepekben is olyan remek magyar színészeket hallhatunk, mint Kiss Mari, Kristóf Tibor, Végvári Tamás (a feltűnő Neil Simon hangját adta), Juhász Jácint, vagy éppen Márkus László. Utóbbira külön ki kel térnem, egy teljesen jelentéktelen szerepet szinkronizál, és a komikus játszó színész valamint Márkus között már-már szembeötlő a hasonlóság.

A film 4 Oscar díjat nyert meg, díjazták Diane Keaton-t, a filmet, a forgatókönyvet, valamint Woody Allent is, mint a legjobb rendezőt. Ő azonban nem ment el, mivel pont klarinétkoncerten kellett részt vennie. Ezzel a gesztusával tulajdonképpen jeleztek, hogy hányingere van az egész Oscarnak nevezett kutyakomédiától. Ez a magatartás megéri a tiszteletet.

 Ugyan még bőven nem vagyok abban a korban, hogy igazából felfogjam milyen élettani krízisben is van a főhős, de azt már most leszűrtem, hogy ez egy szinte tökéletes filmélmény. Valószínű, hogy 10-20 év múlva majd máshogy látom a film erényeit, ha csak addig nem kezd el szűkülni a világegyetem. :) 

10/9