Martin Scorsese pályafutása során egyetlen igazi thrillert rendezett, de ezzel a filmmel is a műfaj halhatatlanjai közé emelkedett. A film az 1962-ben készült azonos című film remakeje, de az idők során szinte homályba taszította azt. 1991 amúgy is a műfaj éve volt, hiszen a Cape Fear mellett ekkor mutatták be A bárányok hallgatnakot amely szintén kultuszmozivá avanzsált. Eme film méltó arra az örökségre, amelyet Alfred Hitchchock teremtett meg, hiszen hasonlóan az angol mester munkáihoz a feszültség itt is csak gyülemlik, és gyülemlik, majd egyszer csak a nézőre zúdul.

Scorsese filmje az egyik legnyomasztóbb, amit láttam már maga a zene, valamint az expozíció is nyugtalanító filmet sugall, és a helyzet tényleg csak fokozódik. A film elindul, mint egy bosszúfilm, majd bejárja a thriller útját, hogy aztán a végén már valami horrorszerűbe csapjon át. Az utolsó jeleneteknél már valósággal letaglózza és fojtogatni kezdi a nézőt, aki a lehető legkisebb reményt sem látja a hősök sorsát illetően. Azt mondtam volna, hogy hősök, tévedés, egyetlen pozitív szereplő van, akivel a néző igazán tud azonosulni: Danielle az ügyvéd lánya.  A többiek viszont mind kisebb nagyobb mértékben amorálisak, míg az eredeti változatban Sam egy tisztességes ügyvéd, addig Scorsese elérte, hogy a film elején ugyanazt a megvetést érezzük iránta, mint a rosszfiú iránt.
A Max Caddyvel való azonosulás az első pillanatokban lehetséges, egy becsapott emberről beszélünk, akit átvertek, és emiatt elégtételt követel. Mire a néző azonban kezdene az ő sorsáért szorítani. rá kell jönni, hogy egy kegyetlen félállati pszichopatáról van szó. Sam Bowden az ügyvéd volt az aki becsapta Caddyt, pokollá téve annak életét. Az ügyvéd úr egy igazi számító féreg, aki beszélgetéseik során végig lenézi ellenfelét,  múltbéli bűnei miatt rászolgál a sorsára. Az ügyvéd felesége Leigh pedig nem veszi komolyan a veszélyt, sőt némely jelenetben meglehetősen nihilista felfogást sejtet,. Danielle az egyetlen akire még nem hatottak ezek a dolgok, így ő jelképezi az ártatlanságot a bűnös világban.
A film megpendíti az erkölcsi kérdést, hogy joga van-e bárkinek a bosszúállásra, még ha az jogos is. Max egy "Bosszú az enyém, mondá az Úr" tetoválást visel, ám mégis magának követeli a bosszú princípiumát.  A film él némely helyen bibliai utalásokkal is él, amelyek közül a legismertebb egyértelműen a Pilátusra való utalás a film legvégén.
Mivel egyesek számára a bemutatott képsorok (gyilkosságok,  arccsonkítás, horrorba illő bevágások) sokkolóak lehetnek, így a film megtekintését 14-16 éves kor alatt semmiképpen sem ajánlom.

A történet szerint Sam az ügyvéd nyugodtan él családjával, amikor találkozik egykori védencével Maxxel. A férfit 14 évvel ezelőtt nemi erőszak vádjával zárták börtönbe, ám Sam elhalhatott némely enyhítő körülményt. Az analfabéta Max a sitten megtanult olvasni, és rájött, hogy ügyvédje átverte. Mikor kiszabadul, bosszút esküszik.

Maxet Scorsese kedvence Robert De Niro játszotta valami fenomenálisan. A színészóriásra rá sem lehetett ismerni, kigyúrt tetovált teste azóta is az egyik legkónikusabb karakterévé tette a  pszichopatát. De Niro minden egyes jelenetben a maximumon pörgött, olyan szinte olvadt egybe a figurával, hogy a végén már a néző sem érzi magát teljes biztonságban. (Főleg mikor lebomlik a 4. fal.) A karaktert a magyar változatban a legnagyobb élő színészünk Cserhalmi György szólaltatta meg, De Nirohoz méltó módon, számomra érthetetlen miért hívták ilyen kevés filmbe szinkronizálni a színművészt.
Az ügyvédet Nick Nolte játszotta, aki nem tud kitörni partnere árnyékából, de így is élete egyik legjobb teljesítményét hozta. Sam feleségét  Leighet, Jessica alakította, aki hozta a tőle megszokott színvonalat, végig erős pillanatokat hozva a filmbe. Danielle szerepében Juliette Lewist láthattuk, akinek tulajdonképpen ezzel a filmmel indult a karrierje. Ő is briliáns, az az érzésem, hogy nem is találtak volna alkalmasabb tiniszínésznőt erre a szerepre. Fontos megemlíteni, hogy Scorsese kellően tiszteleg az eredeti változat előtt, is, hiszen kisebb szerepekben feltánik az 1962.es film két főszereplője Gregory Peck valamint Robert Mitchum is.

Majdhogynem tökéletes film.

10/9

Magyar idő szerint  hajnalban befejeződik az amerikai tévétörténelem egyik legsikeresebb szituációs komédiája. Mint a sorozat rajongója mondom a lehető legjobb időpontbanzárul le a széria, még azelőtt, hogy az utóbbi években tapasztalt hanyatlás már-már sohasem látott méreteket öltsön. mert azért valljuk be a HIMYM az utóbbi 2-3, és főleg az utóbbi évadában már közel sem hozta a sitcomnak azt a magas műfaját, amit az első, második, vagy éppen a harmadik évadban megszoktunk. Az epizódok ugyan szórakoztatóak voltak mostanában is, de ez leginkább a tv történelmileg is zseniálisan megírt karaktereknek volt köszönhető, mintsem az egyes epizódok
már-már banálissá fajuló történetének. Az általam néhol gyerekesnek tartott poénokon túl még az idegesített, hogy az anyáról tulajdonképpen semmit sem tudtunk meg, egészen az előző széria végéig. Bár a 9. évad nem sikerült a legütősebbnek, hála az égnek mindkét tényezőt mostanra levetkőzte magáról. Amit viszont nagyon szerettem a sorozatban, azok az emberibb, drámaibb részek, amelyek mind nagyon emlékezetesre, és kiválóan előadottra sikerültek. 
Most viszont ennek vége, és a sorozat 9 évad, és 208 epizód után lezárul.
Jómagam a Bolondok napját kivéve igyekszem  a hét napjain majd valamilyen formában foglalkozni a sorozattal, és egy összegzést írni kedvenc vígjátékszériámról.
Egy kicsit azért hiányozni fog.

Ha minden idők legnagyobb filmrendezőit soroljuk, nem feledkezhetünk meg Sergio Leone nevéről. Az olasz mester filmjeinek sikerét annak köszönhette, hogy minden rétegnek szólt. Legyen az a művészfilmekre már-már élveszekedő sznob, vagy az egyszerű moziba járó átlagember, szinte biztos, hogy magába szippantotta Leone világa. Miután a westernfilmek legnagyobb rendezőjévé avanzsált, az Egy marék dinamit megrendezése után 14 évre nem visszavonult a direktori szakmától. (két westernfilmben így is társrendezőként jegyzik a nevét.) 1984-ben aztán visszatért, tulajdonképpen azért, hogy a westernfilm műfaja után a gengszterfilmek legendáriumában is jegyezzék a nevét. Küldetése az volt, hogy a két műfajt tulajdonképpen egymásba oltsa, és ez teljes egészében sikerült.  Azért is szeretem Leone munkáit, mert stílúsjegyeit azonnal fel lehet ismerni, és ez most sincsen másként. Már maga a nyitóképsorok feszültsége, valamint az, hogy közel 10 percig nem szólalnak meg, elmondja az embernek, hogy éppen egy Leone filmet néz.  Aztán, ahogy karaktereit valamifajta archetípusként jeleníti meg, valamint ahogy a női karakterekkel bánik. (Négy fontosabb női karakter van, közülük az egyiket meggyilkolják, a másikat megerőszakolják, a harmadik és negyedik pedig egy kurva.) És a film folyamán sohasem moralizál, mindent a nézőre bíz, hogy döntse el, mi volt a helyes, mind-mind az ő keze munkájának lenyomata.

A történtből hiányzik a spirális narratíva, a film három idősík között ugrál, hogy aztán a végén egyetlen nagy egésszé álljon össze a néző agyában. A történet az 1910-es évek végén kezdődik amikor néhány kölyök úgy dönt, hogy beszállnak a korszak legtöbb pénzt hozó üzletébe a szeszcsempészetbe. A banda vezetője Max és Noodle, akik amellett, hogy barátok végig rivalizálnak egymással. Utóbbi, miután megbosszulta egyik társuk halálát. 15 évre börtönbe kerül. Az események innentől kezdve tragikus fordulatot vesznek, és Noodle csak 1968-ban térhet vissza Amerikába.
A történetnek több értelmezése is van, az egyik az, hogy teljesen hagyományos filmről beszélünk, míg a másik legelterjedtebb értelmezés szerint Noodle ópiumos hallucinációjáról van szó. Utóbbit erősíti a film retrospektív szerkezete is.  Fontos szerepet kap a kapzsiság, valamint a hatalomvágy is, de találkozhatunk a birtoklás fogalmával is. Leone filmjeitől eltérően megjelenik az őszinte szerelem fogalma is, ám a rendező mindezt lerombolja egy bizonyos jelenetben.

Robert De Nirot tartják minden idők legjobb gengszterszínészének és ilyetén szerepei tulajdonképpen Noodle megformálásával kezdődtek.  A karakter kimért, és kegyetlen profizmusát a színészóriás nagyszerűen adja vissza.  Maxet James Woods játszotta, akinek ez volt az első igazán nagy szerepe, és szinte lubickol a pszichopata szerepében, nem kérdés, hogy közös jeleneteikben méltó társa De Nironak.  A női mellékszerepekben két kevés nagy lehetőséget kapó, ám briliánsan teljesítő színésznőt láthattunk: Elizabeth McGovern-t és  Tuesday Weld-et.  A mellékszerepekben is olyan kiváló színészeket láthatunk, mint Burt Young, valamint Joe Peschi. Színészileg talán az egyetlen gyengébb teljesítmény a szakszervezeti főnököt alakító Treat Williams nevéhez kapcsolható.

Külön ki kell emelni a filmzenét, amelyet ki más, mint Ennio Morricone szerzett, tulajdonképpen megfestve Leone képsorait. A pánsípszólóval kezdődő főtéma a zeneszerző egyik legendás darabja, amely kiválóan támasztja alá a drámai jelenetek tucatját.

Közel 4 órás film, amelyet nem könnyű megemészteni, de ha sikerül, akkor minden idők egyik legjobb gengszterfilmjét kapjuk, amely méltó lezárása volt Sergio Leone bántóan rövid pályafutásának.

10/10

1995-ben megváltozott az animációs filmek mivolta, ekkor debütált ugyanis az amerikai mozikban az első teljes egészében számítógépes animációval készült film, a Toy Story. A Pixar szúdió első filmjének elkészítése több mint 4 évet vett igénybe, és akkor is látszott, hogy egy új korszak kezdődött a műfajban. Minden jeleneten érezhető az adott technikának megfelelő tökéletes színvonal, valamint az a temérdek ráfordított munka, amelyet az alkotók a projektbe öltek.  Ez volt a stúdió első egész estés mozija, és megalapozódott az a tézis, miszerint a Pixar az animációk királya.  Általános tény, hogy a stúdió forradalmasította a műfajt, számtalan kiváló alkotásának köszönhetően, ám a Toy Story szintjét az én szememben nagyon sokáig nem tudták elérni.

Már maguk a karakterek is zseniálisak, egyszerűen a lehető legapróbb részletig ki van dolgozva a jellemük. A filmben szereplő játékokat olyan már-már toposszá váló tulajdonságokkal ruházták fel, mint a hűség, az egymás megbecsülése, vagy a barátság minden elé helyezése, ezeket a tényezőket más-más rajzfilmekben már megtapasztaltuk, ám a Pixar tovább ment. Karakterit még emberibbé tette azzal, hogy a jó oldalon álló hősöket, nem, csupán a jó tulajdonságokkal ruházták fel, hanem megjelent az önzés, a féltékenység, a hatalomféltés, valamint az erő alkalmazása is. Ezzel a húzással a karakterek még átérezhetőbbek és emberibbek lettek.

A történet szerint a kis Andy játékai öntudattal rendelkeznek, ám valódi mivoltukat titokban kell tartaniuk az emberek előtt. A csapat vezetője Woody a cowboybaba aki Andy kedvenc játékává vált az évek során. A többi játék szinte vezetőjükként tiszteli a seriffet egészen addig amíg Andy nem kap új játékot Buzz az űrhajós szerepében.  Woddy kezdettől fogva utálja az új jövevény, aki amellett, hogy gazdája új kedvencévé avanzsál, és veszélyezteti a társaságban betöltött pozícióját, még csak nem is képes felfogni, hogy ő csak egy  játék, hanem csillagharcosnak képzeli magát.

A történet elsőre gyerekesnek tűnhet, mivel tulajdonképpen arról a minden gyerekben felmerülő kérdéssel foglalkozik, hogy van-e a játékoknak lelke. Ám a történet többféleképpen értelmezhető.
Tegyük fel, hogy a szoba jelképezi a diktatúrát, ebben az esetben Andy a vezető, a játékok pedig az irányítható kisemberek. Gazdájuk tulajdonképpen úgy irányítja a játékokat, ahogy akarja. A játékok pedig elhiszik, hogy minden az ő érdekükben történik, így képletesen olyan élőlényekké vállnak ,amelyről egy diktatúra mindig is álmodik, azaz akiknek ígéretekkel már-már meghajlították a gerincét. Woody-t gondolkodását tulajdonképpen már meghatározta ez az ideológia, és a végén az egyetlen szabadgondolkodású játékot Buzz-t is meggyőzi, a hatalom jogosságáról.
Maradván a kisember vonulatnál, a film egyik meghatározó jelenete amikor Buzz rájön, hogy ő is csak egy játék, annak a reklámnak a hatására, amelyben látja saját magát termékként. a képsorokat értelmezhetjük úgy is, hogy ő az az átlagember, aki elhitte, hogy sok nagy dologra hivatott az életben, ám rá kellett jönnie, hogy csupán egy a millió arctalan sorstársából, s így beletörődik a sorsába. 
Ha viszont kivesszük Andy-t a képből, akkor is a hatalmi harcoknak lehetünk szemtanúi, hiszen Woody hozzászokott ahhoz, hogy ő és csak is ő a vezető, a többiek azt csinálják amit mond, és feltétel nélkül megbíznak benne. Amikor az új jövevényt elkezdik hasonlóan tisztelni, elsőre úgy tűnik, hogy aljas szándékból akar megszabadulni riválisától, holott csupán az őt megillető domináns pozíciót akarja visszaszerezni. Ebben a viszonylatban a többi játék jelképezi a népet, akik a végsőkig kitartanak régi vezetőjük mellett, kivéve Krumplifejuraságot, aki a lázadó, örökké elégedetlen embertípust személyesíti meg, és harcához a végén megnyeri a többieket is.

Amellett, hogy a Toy Story az egyik legjobb animációs film a történelemben, teljes értékű vígjátékként, valamint az utolsó jelenetekben immár teljes értékű kalandfilmként is számon tarthatjuk, némi drámával megspékelve. mivel ez a legrövidebb Pixar film, így a történetnek végig ezer fokon kell pörögnie, és előrehaladnia, és ebből a szempontból sem lehet egy szava sem a nézőnek.
A stúdió animációs filmjeinek általában Randy Newman szerzi a zennéjét, és ez már itt sem volt másként. Nem vagyok rajongója az amerikai zenészek, de itt egészen kiváló dalokat írt a filmhez, amelyek magyarul talán még élvezhetőbbek, Berki Tamás kiváló előadásában.

Meg kell említeni a film szinkronjáét, amely mind eredeti, mind magyar vonatkozásban frenetikus. Amerikában olyan sztárok kölcsönözték a szereplők hangját, mint az akkor friss Oscar díjas Tom Hanks, mint a Disney hivatásos színésze Tim Allen, Don Rickles is fergeteges Krumplifej uraságként, valamint hallhatjuk Robert Lee Ermey-t az őrmester hangjaként, aki rövid "megjelenésével régi szerepeit parodizálja. A magyar változat szintén kiválóan sikerült, elsősorban a főszereplőpárost megszólaltató Stohl András-Dörner György kettős végett, de a mellékszerepekben is olyan kiváló szinkronhangokat hallhatunk, mint Forgács Gábor és az azóta már elhunyt Kristóf Tibor.

Közel két évtized alatt mit sem veszített fényéből a Játékháború, amelyet két további folytatással láttak el, így kreálva a Toy Story franchise-ból minden idők egyik legjobb filmtrilógiáját.

10/9

Ma az egész napomra "rányomta a bélyegét", hogy ha semmi váratlan nem történik akkor este háromnegyed 10 magasságában kedvenc csapatom bajnoki címét fogom ünnepelni. Nem tudtam másra gondolni, minthogy ha hazaérek a munkából, akkor azonnal letelepedek az Eurosport2 közvetítése elé. az első félidőről még lemaradtam, de nagy megnyugvással vettem tudomásul, hogy kedvenceim immár 2.0 arányban jobban a Herthánál, és minden sínen van. A második játékrészben aztán immár a tartalékfokozaton égve, egy rosszul sikerült 5-6 perces periódust leszámítva hibátlanul játszva, egész idényre jellemző fölénnyel, és magabiztossággal szerezzék meg a Bundesliga 2013/2014-es idényének salátástálját. És mi következhet ezután, természetesen az 9összpontosítás a bajnokok ligájára, a kupára valamint a veretlenül megvívott szezonra.
Nem csupán a szurkoló, hanem az objektív énem is azt mondatja, idén nem utoljára láttuk így ünnepelni Guardiolát és a játékosokat.