Clint Eastwood a kedvenc rendezőm, az amerikaiak nemzeti kincse négy évtizedes direktori pályája során minimum egy tucat mesterművel ajándékozta meg a moziszerető közönséget. direktori pályájából nehéz egy korszakot kiemelni, de ha a legerősebb időszakát keressük, akkor az kétségtelenül az 1992 és 1995 közötti időszakra datálható. Ebben az időszakban rendezte meg az utolsó westernként aposztrofált Nincs bocsánatot, valamint az általam minden idők legjobb romantikus filmjének tartott Szív hídjait. A két mestermű között pedig elkészítette a Stockholm szindróma témakörét legjobban körüljáró filmet a Tökéletes világot. Stockholm szindrómának nevezzük, amikor a fogvatartott és a fogva tartó között erős érzelmi kötelék szövődik. Ilyen témában láttunk már nem egy-nem két filmalkotást, amelyeknek legnagyobb hibája az volt, hogy túlságosan giccsesre sikeredtek. Mivel Eastwoodra a legkevésbé sem jellemző ez a fajta megvalósítás, és itt is hiába szentimentális a film, nem maradhat el a kőkemény, realista zárlat.

A történet dióhéjban a következő: 1963 októberében Butch a könyörtelen gyilkos egyik akciója során túszul ejti a 8 éves Philipet.  Mivel az elnök a következő napokban az államba látogat, így a rendőrségnek nincs veszteni való ideje, és mindent megtesznek Butch kézrekerítése
végett. A kisfiú és a gengszter között eközben egyre erősebb barátság szövődik.

A film legnagyobb erénye, hogy bár látjuk amint Butch gyilkol, vagy erőszakoskodik, mégis a néző szemében egy idő után pozitív hősként tűnik fel. A rossz útra tért emberek sokszor hivatkoznak arra, hogy a gyermekkoruk miatt tértek a bűnözői pályára, de ez a tény hatványozottan igaz a főhősre. gyermekkorában rengeteg sérelmet kellett elszenvednie testi és lelki értelemben, és ezek a sebek egy életre meghatározták világhoz való hozzáállását. Mivel édesapja állandóan verte és egy börtöntöltelék volt, így nem jutott számára normális gyerekkor, ezt próbálja meg kompenzálni a maga módján. Philip és közte a történet során igazi apa-fiú kapcsolat szövődik amelyben igyekszik mindent megtenni a fiúért.
A rendező az egyik legismertebb republikánus, ezért is meglepő, ahogy a vallási fanatizmust pellengérre állítva, bemutatva Phil során keresztül,  hogy ha a szülő ráerőszakolja a gyerekére a vallást, akkor az milyen szinten deformálhatja a gyermek lelki világát.

Butch szerepében Kevin Costnert láthattuk, aki addig megformált karaktereitől egy merőben eltérő figurát formálhatott meg. Addig ő volt a tisztességes jófiú, aki mindig egyenes úton járt, itt végre gengsztert alakíthatott, igazi jutalom játékot bemutatva.  A rendező is feltűnik egy mellékszerepben, ő a hőseinket üldöző seriff, de ezúttal nem alakít jobban közepesnél. A Phillipet
 játszó T.J. Lowther  viszont kifogástalant nyújt, egyszerűn tökéletes volt a szerepre.


Egy kiváló road movieként induló film, amely a végére nagyon komoly drámába csap át, Eastwood mester egyik legjobbja.

10/9

Negyedszázada került a magyar mozik képernyőjére a 88-as év sikerfilmje, amely először beszélt az autizmusról, és annak egyik elterjedt formájáról a Savant szindrómával. Az autizmus ennek a formája azzal jár, hogy a beteg rendkívüli képességekkel bír, számolás, olvasás és memória területén, viszont viselkedés területén némileg visszamaradt a fejlődésben. Ha igazán szemét akarnék lenni, akkor azt is mondhatnám, hogy ez volt a programfilmje az autizmusnak, ám az Esőember jóval túlmutat ezen.

A történet szerint Charlie édesapja halála után döbbenten veszi tudomásul, hogy egy autó kivételével nem örökölt semmit. Kiderül, hogy van egy autista bátyja, aki a teljes örökség birtokosa .  Ray egy intézet lakója, és Charlie elrabolja soha nem látott bátyját, annak reményében, hogy sikerül megszereznie annak vagyonát. Kettejük kapcsolatáról, és annak megváltozásáról szól a film.

Egy ilyen sztorit nagyon könnyű lett volna a lehető leggiccsesebb módon tálalni, ám itt nem kaptuk meg ezt. jó persze akad néhány már-már nyálasság határát súroló jelenet, de azokban is hamar véget ér a nyálfaktor.  Bár a film az autisták megértését és elfogadását tűzte ki zászlójára, azért nem egyszer morbid humorról tesz tanúbizonyságot autista és nem autista viszonylatában. (Elég csak a telefonfülkés jelenetre gondolni.)  A történet tulajdonképpen Charlie jellemfejlődését követi végig, azaz, hogy hogyan lesz egy kiálthatatlan ficsúrból egy szerető testvér. A néző már-már várná az elcsöppenő befejezést, de végül is egy ízléses, és korrekt lezárást kap helyette . 

Vannak szerepek, amelyek szinte kiáltanak egy bizonyos színészért. Ilyen volt Ray Babbit szerepe is Dustin Hoffman számára. Ezt a karaktert hiába ajánlották fel Jack Nicholsonnak és Robert De Nironak is, nem volt kérdés, hogy ilyen szinten csak Hollywood kedvenc zsidó színésze tudja eljátszani. Hoffman általában a társadalom számára furcsának tűnő alakokat személyesített meg hosszú évtizedeket felölelő pályája során és Ray karakterével megkapta az igazi jutalomjátékot magának. Tulajdonképpen egy vakfoltot képez maga körül, hiszen játéka elhomályosítja a körülötte lévőket.  Tom Cruise játszotta Charliet, nem vagyok nagy híve a szcientológia nagykövetének, de el kell ismerni, ebben a filmben rendesen oda tette magát színészileg, de nem tud felnőni partnere szintjére.  Megemlíthető még Valeria Golino, aki néhány perces epizódszerepében brillírozik.  A magyar szinkron itt is kiváló, főként Tahi Tóth László és Rudolf Péter kiváló hangi alakítása miatt.

Külön beszélni kell a filmzenéről, amelyet Hans Zimmer jegyzett.  Ez volt a német zeneszerző első nagy sikere, és mai napig talán ez az egyik legjobb munkája. A 80-as évekre jellemző zenei világgal sikerült ráerősítenie a film road movie jellegére.

A film elképesztő siker lett mind kritikusi, mind nézői körökben, bizonyíték erre 4 Oscar díja. Hoffman díját nem kell magyarázni, sem az eredeti szkript szobrocskáját, de a legjobb film, illetve a legjobb rendező díját szerintem jobban megérdemelte volna abban az évben a Krisztus utolsó megkísértése és Martin Scorsese.

Az Esőember egy végtelenül hangulatos és szórakoztató a film, amely többször is érdemes a néző figyelmére.

10/7,5

A film megtekintése előtt érdemes elszögezni, hogy Peter Shaffer drámájának, valamint milos Forman filmjének kevés köze van a valósághoz. Az Amadeus se nem életrajzi regény, se nem életrajzi film, hiszen Mozartot nem teljes valójában mutatja be.  Az osztrák kölyökzseni élete csupán egyfajta eszköz, amelyet a középszerűség és a zsenialitás közötti gyötrő párharc bemutatására szolgál. Bár a mű címe Amadeus, az igazi főszereplő messze nem Mozart, hanem kortársa Antonio Salieri. A mű Salierije az az ember, aki ugyan kapott tehetséget a sorstól, de csupán annyit, hogy értse a zsenialitást, és, hogy rájöjjön  saját középszerűségére.
A főhős kötött egy alkut Istennel, mondván neki tetsző életet él, cserébe legyen ő minden idők legnagyszerűbb zeneszerzője. Amikor először hallja Mozartot rájött, hogy az alku nem teljesült, így megfogadja, hogy gátolni fogja az úr választottját, minden erejével.  Számára a legfelfoghatatlanabb, hogy, miért jutalmaz a sors ekkora tehetséggel egy pojácát.  Gyűlöli riválisát, viselkedése miatt, ugyanakkor, mivel a tehetséget elismeri így egyszerre rajong is érte.
Ez a fajta kettősség jellemzi Salierit, aki képes bármit bevetni riválisa ellen, ám némely jelenetben láthatjuk, hogy hiába igyekszik, nem tud egy bizonyos morál alá süllyedni. (Például nem csábítja el ellenfele feleségét.)  A film talán legemlékezetesebb jelenete Salieri fogadalma, abban a jelenetben eléget egy keresztet, mondván az Istennel kötött alkuja érvényét vesztette. Na, az a jelenete egy olyan vallástalan emberre is hatással van, mint amilyen én vagyok. 

A film tele van szenzációs színészi alakításokkal, de közülük is kiemelkedik a Salierit megformáló F. Murray Abraham játéka. A színész itt kapta meg egyetlen igazán tehetségéhez méltó főszerepét, és tulajdonképpen átlényegül a középszerűség pápájává minden egyes jelenetében.  Játékára egyfajta kegyetlenségbe ágyazott elegancia a jellemző. Mozartot a szinte teljesen ismeretlen Tom Hulce játszotta, aki szintén briliánsan teljesített a rendhagyó karakterábrázolással dolgozó filmben. Azért rendhagyó, mert minden idők egyik legnagyobb zenei zsenijéét egy 12 éves agyi szintjén megrekedt már-már imbecillis hülyegyerekként ábrázolják, nem megfosztva tehetségétől. Fontos szerepet kap még a történetben Mozart felesége Constancza, akit Elizabeth Berridge játszott el, Stranzi karakterében láthatjuk azt a nőt, aki mindennél jobban sdzereti férjét, és mindenét odadobná annak boldogulásáért.

Meg kell említenem a magyar szinkront, amelyben Gáti Oszkár szólaltatja meg Salierit, és a szinkronrendezők nagyon eltalálták ezt a párost, hasonló orgánumuk, valamint Gáti beleélése miatt. Gyabronka József kölcsönözte Mozart hangját, és mit ne mondjak, nő is tökéletesen ráérzett erre, a meg nem értett zsenire. Talán az egyetlen, ami hiányzik belőle, az a karakterre jellemző már-már deviáns nevetés.

Érdemes még szót ejteni a filmzenéről is amelyet maga Mozart szerzett, és amelyet leginkább "A mise" című szerzeménye dominál. 

Igazi egzisztencialista dráma, amely több mint közel 3 órán át szórakoztatja és gondolkoztatja el a nézőjét. , és amely méltán nyerte el a legjobb film, legjobb főszereplő és a legjobb rendező Oscar díját.

10/10

Ezeket a sorokat tegnap gépeltem volna le, ám ezen tervemet egy esti enyhébb rosszullét keresztülhúzta.

Kevés olyan film van,, amelyhez véleményem szerint még éretlen vagyok, de Kubriclk legismertebb munkáját ebben a kasztba sorolom. Hiába láttam többször is az Űrodüsszeiát, egyszerűen minden megtekintés után valamifajta más mondanivalóval és tanulsággal álok fel a fotelből. Jelenlegi álláspontom szerint a rendező, valamint Arthur C. Clark a regény írója a következőt adja a néző tudtára: hiába vagyunk mi emberek csaknem 1 millió éve a földön, jellemünk, állatiasságunk mit sem változott az évezredek folyamán, csupán az evolúciónk bizonyos szakaszában járunk. Továbbá érzem benne azt az állítást, hogy az ember csupán egy kis porszem a hatalmas univerzumban, semmi több.

Közhely, de igaz, hogy 1968-ban ezzel a filmmel forradalmasították a filmgyártást. Már maga a kezdő jelenet is briliáns, amikor epilógusként nem látunk semmit, csupán valamifajta éteri hangot hallunk.  A rendező ezzel próbálja kondicionálni a nézőt, a film mivoltára.  Az első képsorok nem kisebb eseményt mutatnak be, mint az ember két lábra állását, valamint ahogyan rájön arra, hogy nincs nála erősebb lény a Földön.  A jelenetben jelenlévő kőtömb, vagy monolit jelképezi az ismeretlent, és annak megértését. Miután az előemberek egyike megérinti azt, értelmesebb lesz a többinél, és így fajtársai vezére lesz. Továbbá láthatjuk azt is, ahogyan a mai társadalomra jellemző "aki erősebb, az diktál" gondolkodás is kialakul. Ezután láthatjuk a,hogy 1998-ban a Holdon találnak egy ugyanilyen monolitot, amelyet az űrhajósok ugyanolyan félelemmel járnak körül, mint elődeink.  Ugrunk három évet az időben és a történet innentől Dave Poole, Dave Bowman és a HAL 9000-es számítógép űrutazását kíséri végig.  Az űrben játszódó jelenetek lassú lefolyása, valamint  a kevés szereplő megjelenítése valamifajta klausztrofóbiát vált ki a nézőből. A HAL 9000-es Bowman kivételével végez a többi utassal, és az űrhajós egyedül jut el a Jupiterre. Az itt látható monolit beszippantja, majd otthon ébred, egyedül, megöregedve.

Kubrick olyan fontos dolgokkal foglalkozik, mindez  többféleképpen is jelen van. A nyitó jeleneten kívül, megtapasztalatlanjuk, milyen az amikor egy mesterséges intelligenciával rendelkező gép is hasonlóan cselekszik, sőt már-már veszélyezteti az ember dominanciáját. Ilyen szempontból a két kulcsjelenet Poole halála, amely tovább erősíti a néző bezártságérzetét, valamint amikor Bowman megöli a gépet.( HAL könyörgése mutat rá arra, hogy nem csupán egy egyszerű gépről beszélünk.)
A filmben használt speciális effektusok közel két évtizedre meghatározták a sci-fi műfaj alapjait. Több, mint 40 éve készült a film, de a dimenziók közötti utazós jelenet még jó 10-15 évvel ezelőtt is megállta volna a helyét, egyszerűen annyira tökéletesen van véghez viive, továbbá olyan szinten szippantja magába nézőjét.
A díszletek, amelyek mind kézzel készültek tovább emelik a film varázsát, hiszen számítógépes technika nélkül sikerült létrehozni egy olyan filmet, amelynél nem az az embernek az érzése: De régi ez a film, de fogjuk fel annak, hogy közel 50 éve csinálták.
A befejezés vagyis a főhős halála szintén többértelmű jelenetsor, számomra egyet jelent azzal, hogy az ember  evolválódása nem ért véget, hanem újabb szintje lépett.

Stanley Kubrick filmje a speciális effekteket leszámítva is egyedülállónak számított, hiszen több jelenetet is  "valós időben" mutatnak, vagyis minden másodperc annyi időbe telik a filmvásznon, mint a valóságban. Ezen jelenetek közül a legismertebb az űrhajó leszállása. A jelenet, illetve néhány űrhajós képsor alatt Johann Strauss Kék Duna keringője szól amely tökéletesen festi alá a világűrben való súlytalanság állapotát. A filmet amúgy is dominálja a komolyzene,  a másik emlékezetes betét az ember felemelkedését festi alá Richard Strauss: Imígyen szóla Zarathustra című művének nyitánya.

A filmtörténelem örök darabja, amelynél nem idéztek többet a popkultúrában, és amely minden megtekintőjének teljesen más mondanivalóval szolgál.

10/10

Klubszinten hiába játszik az utóbbi három évben önmaga árnyékának árnyékaként, az El Ninio becenevű csatár megkerülhetetlen figurája a XXI. századi labdarúgásnak.  Torres sokat tett azért az Atletico Madridban, hogy az új Raulként aposztrofálják, ám a "Matracosok" akkori formáját elnézve várható volt, hogy előbb utóbb egy igazi élcsapathoz igazol. Mivel hazájában nem akart más klubban játszani, így a Liverpool lett a befutó.
A Kop rögtön első évében megkedvelte, lelkesedése, küzdeni tudása, és nem utolsó sorban  a szezonban szerzett több, mint 30 gólja miatt. ódákat kezdtek zengeni Torresről, mondván ő lesz az, aki majd újra bajnoki címhez vezeti a csapatot. Miután eldöntötte az Eb döntőt, alig várták a Mersey parton, hogy folytassa jó szériáját, és   sérülése ellenére is 14 góllal segítette bajnoki ezüstéremhez a csapatát. A 2009/2010-es idényben ismét sérülések gyötörték, de ebben az idéányben is mindent megtett, hogy a csapat minél előbb végezzen. A 2010/11-es idényét világbajnokként kezdte, és úgy tűnt visszanyerheti formáját, gyenge vb-s produkciója után.  Hiába akarta fél Európa, ő mindenhol fennen hangoztatta, hogy büszke arra, hogy  egy olyan nagy múltú klubot szolgál mint a Liverpool FC. Valamint állandóan arról beszélt, hogy a Mersey parton képzeli el a jövőjét. Mivel közel egy évtizede szimpatizálok a Poolal így nyugodtan olvastam sorait, és nem sok szurkolótársammal együtt nem számítottam arra, amit kaptam.

2011. január 31-e volt. Alapjáraton egy átlagos keddi nap. De aznap valami megváltozott.  Minden sporttal foglalkozó internetes oldal vezető cikként számolt be arról, hogy Fernando Torres a Chelsea játékosa lett 50 millió Euróért.  Amikor olvastam, nem akartam hinni a szememnek, mondom magamban biztos , hogy a pénzéhes klubvezetők keze van a dologban, hogy eladták az az embert, aki idáig segítette őket. Másnap bekapcsoltam a tévét, és Torres ott vigyorgott Ancelotti mellett, és a szavait soha sem felejtem el: "Örülök, hogy végre egy igazi nagy csapat játékosa lettem!" Na akkor dőlt le bennem az utolsó illúzió is klubhűséget, illetve emberi feddhetetlenség tekintve.  Kiderült, hogy Torres is csak egy gyarló, becstelen árló kutya aki eladta a lelkét némi ezüstpénzért.  A Pool szurkolók éktelen haragra gerjedtek, velem együtt. Angliában mezeket égettek, többször megfenyegették a csatárt, és ráakasztották a Júdás, illetve az áruló mellékneveket is pénzéhsége miatt. És ez a tény ami miatt meggyűlöltem Torrest, nem az, hogy eligazolt, hanem az, hogy hitegette a szurkolókat, hogy aztán lehulljon a lepel és egy gyarló geci bújjon ki alóla.   Nem túlzok, ha azt mondom Figo klubváltása óta nem volt ekkroa bahé klubváltást követően, és valószínű nem is most lesz.

Az, hogy létezik valamifajta költői igazságszolgáltatás, azt a következő fél év igazolta. A túlfizetett aranyifjú közel 900 percig volt góltalan új kenyéradójánál, mire végre egy nyomorult gólt begyötört a West Ham kapujába.  Egy gól és más semmi. A következő éve, hiába nyerte meg a BL-t és az EB-t szintén a szenvedését idézte, elveszítette kezdő státuszát a válogatottban is, nem is beszélve klubcsapatáról. hogy kékbe öltözött karrierje csak pénz és nem időpocsékolás arra a 2012/2013-as idény ad némi választ, hiszen ebben az évben Chelsea-s önmagához képest meglehetősen eredményesen focizott, valamint az Európa ligában is néhány meccs erejéig régi önmagát idézte. Mindenesre 64 meccsen nagyon kevés 22 gólt, egy több mint 50 millióért vett csatártól.  aztán eljött José Mourinho második korszaka és Torres általában újra a padon találja magát  a kezdő sípszó pillanatában.

 Egy cseppet sem tudom sajnálni.

Úgy vagyok ezzel a filmmel, mint ahogyan a Rosszfiúkkal is. Tudom, hogy gagyi, de bármennyire is ciki, egyszerűen nem tudom nem szeretni. Egyszerűen nem megy. Nem megy, mert annyira gagyi, hogy az már szórakoztató, valamint, mert gyermekkorom egyik kedvenc magyar akciófilmjéről van szó. (Fene tudja, hogy a 6 éves Tibike, hogy beszélte rá szüleit, hogy megnézhesse. :) az egész film tulajdonképpen műfajteremtő szándékkal jelent meg  a mozikban, hiszen a 80-as évek végi, 90-es évek eleji amcsi akciómozik hangulatát akarták kicsiny hazánkba becsempészni. Ezzel nem is lenne baj, de egyszerűen annyira jellegzetesen magyarra sikeredett, hogy az valami elképesztő. Már maguk a dialógusok is úgy vannak megírva, mintha az az ezt megelőző évtized zsarufilmet másolta volna, ám már ezekben a megszólalásokban is látszik ,hogy mennyire  gagyi a film. A készítők le sem tagadhatnák, hogy a 90-es években készítették az Európa expresszt, hiszen az évtized nem egy szimbóluma benne van. Értem ez alatt a hidrogénezett hajat, az oldalra fordított fegyvert, vagy akár a szereplők amerikanizált becenevét is. Az akciók olyanok, mintha egy nagy költségvetésű film másolatának a másolatát látnánk, néhány jelenet hihetetlenül amatőr, már-már dilettáns módon lett elénk tárva. 

A történet szerint Papp alezredes a rendszerváltást követően fiatal rendőrökből képzett ki akciócsoportot, hogy felvegye a harcot a  növekvő bűnözéssel szemben. A csapat tagjainak munkáját belűről szabotálja valaki, akinek az orosz maffiával is kapcsolata van. Az egyik orosz gengszter Budapesten át Bécsbe tart, hogy ott hozzájusson pénzéhez. Célja elérése érdekében embereivel elfoglalja a vonatot. Azt azonban ő sem tudja, hogy Pap alezredes lánya Edit, valamint kollégája Jimmy is a vonaton van elfogása érdekében.

Színészi alakítások terén eléggé felemás a film. Dobó Kata, Edit szerepében egyszerűen pocsék volt, az embernek esélye sincs elhinni, hogy egy profi nyomozónőt lát. Kamarás Ivánt bármennyire is komálom, itt vele is ez volt a helyzet. Egyszerűen elő kellett adnia a tökös magyar akcióhős szerepét, amit meg is tesz, színészi eszköztárának legkisebb felhasználásával. Stohl András, is inkább akciókban villog, mint színésztudásban. Buci valószínűleg itt alapozta meg, későbbi "akciószínész" szerepét, Bordást a Tűzvonalban-ból. Az antagonista Zavarov szerepe elsőre nem több, mint a tipikus orosz rosszfiú, amely nem követel túl nagy színjátszást, ám itt más a helyzet. Rátóti Zoltán messze a legerősebb pontja a filmnek, egyszerűen minden jelenetében maximumon pörög, és bár közel sem hasonlít egy ruszki gyilkosra mégis pillanatok alatt elhihető, hogy ő bárkinek képes elvágni a torkát, ha kell. Szilágyi Tibor egész jó volt a renderőfőnök szerepében, néhány nagy pillanattal, és ugyanez elmondható a korrupt tisztet alakító Végh Péterről is. A többi színész nem igazán tud kibontakozni a játékidő során.

A filmhez készítettek egy 4 részes sorozatot is 2000-ben Rékasi Károly főszereplésével Rendőrsztori címen.

Valószínű, hogy a készítők komolyan gondolták, amit csináltak, de az összhatás inkább komikus lett, mint realisztikus. Csak magamat tudom ismételni, nem tudok haragudni erre a filmre.

10/5,5

Már majdnem egy évtizede ott van az elitben, és még mindig csak 25 éves. Hiába számít igazi világsztárnak, még mindig nem érte el azokat a sikereket sem egyéni, sem csapatszinten, amelyre tehetsége predesztinálná. Ő The Walcott.
Theo 1989. március 16-án született London kerületében Stanmoreban. Gyermekéveiben a Newbury valamint a Swindown Town csapataiban rúgta a bőrt, innen vitte el a Southampton. A "szenteknél" végigjárta a szamárlétrát, legnagyobb sikere az volt, amikor bejutott csapatávval a 2005-ös FA kupa döntőjébe. Ebben az éveben bemutatkozott a felnőttek között a másodosztályban, és szinte azonnal kezdő pozíciót vívott ki magának. Arsene Wenger nem kis potenciált látott a tehetséges srácban, így a 2006-os évet, már az Arsenal focistájaként kezdte. ám nagy ugrás volt ez egy fiatalembernek, az tavaszi szezonban egyetlen egy tétmérkőzésen sem lépett pályára a BL döntőbe is bejutó együttesbe, csupán az edzéseken erősödhetett. Emiatt a tény miatt is okozott világszenzációt, hogy Sven-Göran Eriksson meghívta a válogatottba. 2006. májusában Fehéroroszország ellen pályára lépett a B válogatottban, majd a magyarok ellen inmár a nagy válogatottat segítette a padról beszállva. Azzal, hogy szerepelt a mieink elleni meccsen, ő lett az első, aki Premier League meccs nélkül ölthette magára a háromoroszlánosok mezét. Az is kisebbfajta elképedést okozott, hogy beürült a Németországba  utazó keretbe, de az még inkább, hogy utána egyetlen percet sem játszott a vb-n. Az angoloknak volt egyetlen egészséges csatára volt rajta kívül, de fel sem merült, hogy szerepet kap. A csapat szövetségi kapitánya később mégsem nevezte feleslegesnek Wallcott elvitelét. Az év szeptemberében bemutatkozott az U21-es válogatottban is, és rögtön gólt szerzett, a számukra szégyenletes 2:2-es végeredménnyel záruló találkozón.
A 2006-2007-es idény főként a ritmus felvételéről, illetve a beilleszkedésről szólt számára. Wenger nagyon helyesen fokozatosan építette be a csapatba. A bajnokságban 16-szor, jobbára csereként kapott szerepet, eredeti pozíciójánál hátravontabb szerepkörben.  Ez nem igazán feküdt a játékának, és minden sorozatot figyelembe véve, mindössze egy góllal zárta az idényt. Gólját a Chelsea elleni Ligakupa döntőben szerezte, ám hiába juttatta vezetéshez az Ágyúsokat, végül elbuktak a döntőt. 2006-ban két góljával kilőtte az U21-eseket az Európa bajnokságra, ám egy sérülés megakadályozta, hogy részt vegyen az angol bronzéremmel záruló tornán. 2007-2008-ra a fejlődése megkérdőjelezhetetlen lett. Egyre inkább alappillére lett a bajnoki címért is sokáig versenyben lévő csapatának, valamint megszerezte első bajnoki, valamint első BL gólját is. 2008-ra visszakerült a válogatottba, és Capello bizalmat szavazott neki. Élete eddigi legjobb meccsét ez év szeptemberében játszotta, amikor mesterhármassal vállalt szerepet Horvátország zágrábi kiütéséből.  Míg ez a szezon a válogatottban a berobbanás, addig az Arsenalban a stagnálás időszaka volt számára. 2009 júniusában csapatkapitánya volt az U21-es Eb-n döntőig menetelő, majd ott szanaszéjjel vert csapatnak.  2009/2010-re újra formába lendült, márciusban két gólt lőtt a Barcelona elleni odavágón, amellyel életben tartotta csapata. Az idényrte rányomta bélyegét az újfent sikertelenség, valamint Wengerrel való sorozatos vitái. Hiába kezdett júniusban, az angolok két vb előtti előkészületi mérkőzésén, Capello megdöbbentette a világot, amikor nem vitte magával dél Afrikába. Sokak szerint Walcott prezentálta volna azt a fantáziát, amely végig hiányzott a csapat játékából, az olasz mester késpőbb óriási hibának nevezte döntését. A 2010/2011 idény volt az első, amelyben tehetségének megfelelő szerepet játszott klubszinten. az idényt rögtön egy mesterhármassal kezdte a blackpool ellenében, és esélyes volt a hónap játékosa díjra is. Az év decemberében győztes gólt szerzett a Chelsea elleni presztízsmeccsen, főszerepet vállalva csapata 3:1-es sikeréből.  Az idényben azonban nem kerülték el a sérülések sem, februárban egy FA kupa meccsen bokasérülést szenvedett, így nem segíthetett klubjának sem a Barcelona elleni, vitatott körülmények között elveszített BL negyeddöntőben, sem pedig a Birmingham ellen elbukott Ligakupa döntőben. Csak májusban térhetett vissza, amikor gólt szerzett a Fulham ellen. A 2011/2012 bajnoki és kupaidény szintén kiválóan sikerült számára. Rögtön augusztusban bizonyította klasszisát, amikor két továbbjutáshoz elengedhetetlen gólt szerzett az Udinese elleni BL selejtezőpárharcban. Mind az őszi, mind a tavaszi bajnokságát az ő gólja nyitotta az Arsenal számára, nagy kár, hogy csapata mindkét meccset elveszítette.. Az idényben nem egy emlékezetes momentuma volt, de a Chelsea elleni gólját még ma is úgy emlegetik, mint amellyel véghezvitte a lehetetlent. Lejobb teljesítményét februárban nyújtotta, amikor három gólpasszt adott a Blackburn elleni megsemmisítő 7:1-es diadal során. Áprilisban ismét megsérült, ám az utolsó meccsre visszatért. Mivel formája kiváló volt, sérülés pedig nem zavarta, nem volt kérdés, hogy tagja lesz az eb-re utazó angol válogatottnak. A kontinensbajnokság valamennyi angol mérkőzésén csereként lépett pályára, Svédország ellen győztes gólt szerzett. Pályája eddigi legeredményesebb szezonja minden kétséget kizáróan a tavalyi volt.  Sokan abban látják,  góljai számának növekedését, hogy újfent sokszor játszott csatárt. Rögtön bekezdett gólok terén, és első emlékezetes produkciója sem váratott sokáig magára.  Októberben a Ligakupában az Arsenal egy legendás 7:5 arányú hosszabbításos mérkőzésen búcsúztatta a Reading csapatát, és Theo három góljával bizonyított. Az őszi szezon során fontos szerepet vállalt a Schalke elleni pontmentésből, valamint a Tottenham kiütéséből is. Decemberben a Newcastle ellen egyedüli éket játszva parádézott, amelyre bizonyíték három gólja, és két asszisztja.  Januárban újabb három évvel meghosszabbította szerződését, véget vetve azoknak a pletykáknak, amelyek szerint eligazolt. Új szerződése hatására szinte megtáltosodott, hiszen egymást követő négy mérkőzésen is betalált. 20 másodperc után rúgott győztes gólt a Quens Park Rangers ellen, amellyel történelmet írt, hiszen soha nem született még ilyen gyors győztes gól a liga történelmében. 14 gólja és 12 gólpassza nélkül aligha jutottak volna el az Ágyúsok a bL selejtezőig. Az évet végül 21 góllal zárta. Formája a nyári szünet alatt mit sem változott, hiszen gólt lőtt az első két bajnoki, a Fenerbache elleni BL selejtezőn, valamint a Marseille elleni csoportmeccsen is.  Amikor Özilt leigazolta az Arsenal már az első meccseken látni lehetett, hogy remekül kiegészítik egymást  apályán, ám Theo két hónapos kihagyásra kényszerült októbertől. Mikor visszatért, nem látszott a kihagyás, hiszen gólt lőtt a Manchester City elleni elveszített mérkőzésen, valamint duplázott a West Ham ellen is. Idén januárban azonban jött az újabb sokk számára, hiszen a Tottenham elleni kupamérkőzésen keresztszalalgszakadást szenvedett, amelynek következtében ki kell hagynia az idény további részét, valamint a világbajnokságot is.
Kivételes klasszis, akit ha elkerülnek a sérülések, és elkezd sikereket elérni, akkor évek múltán legendává válhat.