Az internet tele van káros jelenségekkel, elég ha a terjedő őrületekre gondolunk, viszont legalább ennyire irritálónak találom a magyarországi fórumok helyzetét. Azzal még nincsen nagy baj, hogy valaki becenévvel írogat ilyen helyekre (Én is pusztán a Youtube.com-on, valamint a Facebook oldalon használom a saját nevemet.), viszont az ilyen topikok többségében árad az ostobaság. A fórumozok, egy bizonyos hányada ragaszkodik az igazához, hiába írnak helytelenül valami,t ha az ember ki meri javítani őket, akkor suttyó stílusban válaszolnak egy teljesen normális kijelentésre. Az alpári beszólásoknál azonban sokkal nagyobb probléma a „Te mit tettél le az asztalra.” illetve a „Csinálj jobbat!”- mentalitás. (Utóbbihoz általában valamilyen trágár kifejezés is társul.)
Az átlag fórumozóban, ha kedvencét „sérelem éri”, egyből beindul a védekező mechanizmus, ám legtöbbjük nem észérvekkel próbálja megvédeni az általa imádott zenekart/filmet/sportolót, hanem a fent említett mondatok valamelyikével.
Nem hiszek abban, hogy csak az kritizálhat, aki ugyanabban a szakágban ért el valamit. ennyi erővel csak a zenészek privilégiuma lenne leszólni a a mai rádiók által sugárzott tömegzenét, csak a művészfilmesek kritizálhatnák az Éjjel nappal Budapestet, és csak Mészöly Kálmánnék kritizálhatnák korunk labdarúgóit. Azzal, hogy ezt a mentalitást (Melyet több közszereplő is sugall, tudván, hogy így kevésbé szólnák le vacak műsoraikat.) sajátítják el szép lassan elzárják magukat az autonóm véleményformálásról, mondván nekik „Kis senkiknek” csak be kell fognunk a szánkat, és nem mondhatjuk el a, mi nem tetszik nekünk.
Nem hiszek abban, hogy a sportolókat, zenészeket, színészeket, politikusokat fetisizálni kellene, el kell ismerni a jó teljesítményüket, de kell, hogy legyen valami fedezet a nevük mögött.
És én mit tettem le az asztalra?: az elmúlt percekben egy poharat, egy könyvet, valamint a billentyűzetemet.

2013 augusztusában Bartos Cs István az internet egyik legextrémebb videobloggere, az ország tanyasi filozófusa bejelentett, hogy felhagy a videózással, mondván, ha még valami extrémet csinál, a pszichiátrián találja magát.
2010 januárjától követtem a magát „mesternek” nevező Bartos videóit, és bár nem sajátítottam el a bartosizmus tanait, (nem ettem meg a természetben talált dolgokat, nem ittam kommersz borokat, és nem szívtam műanyaggal illetve egyéb anyagokkal töltött cigarettát, mégis egy unikumnak tartottam őt. Unikum volt, ugyanis nyilvánosan mondott nemet a polgári létformára, úgy élt, ahogy neki tetszett, ezen felül pedig komplex gondolatokat fogalmazott meg a bennünket körülvevő világról, amelyek a sajátjai voltak. (Az évszázad elején még könyvei is megjelentek.) Egyfajta magyar Diogenész volt, aki oda ment ahova akart. Videói ugyan egy idő után kezdtek túlesni az emberi jó ízlés határán, de mégis érdemes volt követni őt a világhálón, mivel halhattuk mit is gondol a világról egy átlag magyar munkásember.

Kezembe akadt egy 2005-ös Sztársport magazin, és az egyik cikkben az cikkíró fél oldalon keresztül korholta Lothar Matthaust, mondván, hogy nem vitte magával a válogatott amerikai túrájára a góllövőlistát vezető Márkus Tibort.

Daniel Pedrosa 2005-ben azzal a tudattal nyerte meg a 250 köbcentiméteres kategória világbajnoki címét, hogy a következő évre érvényes szerződése van a királykategóriás Repsol Hondánál.

A „Régen minden jobb volt” érzés mindenkiben megvan egy kicsit, hol kisebb, hol nagyobb mértékben, véleményem szerint is sok mind volt jobb, de biztos vagyok benne, hogy 15 éve még nem láttunk akkora klasszisokat a futballpályán, mint Cristiano Ronaldo és Lionel Messi. Emlékszem mikor 10 esztendős voltam, (2004) mekkora dolognak számított, ha egy játékos triplázott valamelyik topligában, mesternégyest évente, ha egyet láttam, a mesterötös fogalmáról pedig kis túlzással csak a „históriás könyvekből” halottam.
Ha egy játékos nagy libában eljutott 25 gólig általában gólkirály lett, 30 gól fölé pedig csak Henry és Luca Toni jutott a topligák közül. (Mario Jardel 42 gólja így is több mint megsüvegelendő teljesítmény volt Portugáliában.)
Az igazi áttörést azt hiszem Cristiano Ronaldo nagy szezonja a 2007-08-as idény hozta meg, mikor is a portugál egy néhány gólos szélsőből, európai aranycipőssé érett., és meg sem állt 31 gólig, azt hiszem ez volt az új korszak előszele.

A minap belefutottam a Universal Chanelen a Kill Bill című filmbe. Tarantino bő 4 órás eposzát (Mivel a szememben nincs olyan, hogy Kill Bill 2, hanem az egész egy filmet jelent :) ) közel 20-szor láttam, és ráadásul egy olyan csatorna vetítette, amely még elviselhető mennyiségű reklámmal is szakítja meg a műsorát. (Általában 5 perc hirdetés van egy filmben.)
A film tele van japán karakterekkel, és Tarantino hála az égnek nem teszi meg azt az általam idiótának vélt szívességet, hogy minden karakter angolul beszéljen, hanem bizony a különböző nációk tagjai mind anyanyelvükön beszélgetnek. (Illetve a főszereplő is japánul beszél a kardkészítő mesterével, de ez most mellékes.)
2008-ban láttam először a Kil Billt, és az elmúlt 7 esztendőben már hozzászoktam, hogy a film 50 százalékát bizony olvasni kell, a többit pedig vagy angolul vagy magyarul nézem végig, erre meglepetésemre a Universal változatában a japánok (Pai Mei esetében kínai) mondandót is szinkronizálva halottam.
Ez a gesztus, hogy hangalámondással pótolják az eddigi magyartalan részeket nagyon is visszatetsző a szememben. Azt feltételezni, hogy nem vagyunk képesek 20-25 percnyi szöveget olvasni úgy, hogy közben nézzük a filmet, felér a néző kiskorúsításával. Tény, hogy az átlagember nem szeret filmet feliratosan nézni, mondván, hogy nem tudja követni a cselekményt. (Ez még a jobbik eset, hiszen sokan lassabban olvasnak.) Viszont van a másik véglet, akik a következőképpen reagálnak: „Nem azért nézek filmet, hogy olvassak.” Az ilyen húzások pontosan ezt a réteget szolgálják ki, s ami még rosszabb a befogadónak már csak egy dologra kell figyelnie, így amíg egy feliratos film nézése közben az agya két folyamaton dolgozik, most már csak egy teendője van, azaz valamilyen szinten már elbutítás zajlik.
Nem támogatom a KDNP javaslatát, mely szerint szüntessék be a magyar szinkront, viszont egy nagyon sötét folyamatnak tartom, mert ha a nézőknek arra lesz igénye, hogy a feliratozott részeket is olvassák fel nekik, akkor Stanley Kubrick vagy Emir Kusturica filmjei tűnhetnek el a magyar képernyőkről, vagy olyan filmek válnának élvezhetetlenné, mint a Becstelen brigantik, teret adva a még igénytelenebb műsoroknak.  

Mint az ismeretes a Sportklub hét közben szerződést bontott a csatorna kommentátorával, Horti Gáborral. Az internetes fórumok valósággal tele vannak a kommentelők reakcióival, és személy szerint engem meglepett, hogy a hozzászólók minimum 80 százaléka vigasztalhatatlan Horti távozása miatt, sőt a Sportklubot sokan már temetikk is.

W.H. Auden: Temető blues

Állj meg óra, hallgass telefon!
Kutya, ne örvendj ízes csontokon!
Csendet most zongora, s puffogó dobok!
Hozzák a koporsót- jöjjetek gyászolók.

Szálljon az égre a gép, és sírja el ott,
Vésse az égre a hírt: Ő halott.
Fehér galambnyakat gyászszalag övezzen,
A rendőr is fekete kesztyűt viseljen.

Ő volt észak, dél, kelet és nyugat,
A dolgos munkahét, pihenő vasárnap,
Éjjelem, nappalom, szavam és énekem.
Hittem, örök a szerelem. Tévedtem.

Nem kell már a csillag, kinek ragyog?
Oltsátok ki a holdat, takarjátok el a napot!
Kiszáradhat az óceán, elpusztulhat az erdő.
Úgysem hoz már semmi jót a jövendő.

A Magyar Televízió kettes csatornája újra műsorára tűzte gyermekkorom kedvenc sorozatát a Mekk Elek az Ezermestert. A 70-es évek kultikus bábsorozatának valamennyi epizódját vagy tucatszor láttam, ám az elmúlt 10 évben csak elvétve tekintettbe bele eme remekbe.
Mint ugye mindenki tudja: Mekk semmihez sem ért, de azért jó pénzért/ káposztáért bármit elváll, illetve amihez egy kicsit konyít (működő cserépkályhát például tud készíteni) azt pedig trehány és felelőtlen módon hajtja végre. Már az első epizódban bevallja magának, hogy semmihez sem ért, ám a végén okleveles szabómester lesz, a közösség pedig tagjává fogadja. Ebben a részben bevallja, hogy a férceléshez igenis van tehetsége. (Más kérdés mi lesz majd, ha valaki öltönyt akar majd szabatni vele.)
Gyerekként nem értettem, miért is lett szakmája a főhősnek, és miért nem zárták le a történet úgy, ahogyan a XXI. században várhatnánk, vagyis Mekk Elek egy olyan kontár, aki semmihez sem,ért. Kétkedésemet elintéztem azzal a frázissal, hogy „Egy mesének muszáj, hogy boldog vége legyen, és kész.” De sokkal többről volt szó: A sorozat 1979-es és tudtommal az államszocializmus idején mindenkinek kötelező volt valamilyen munkát végeznie, erre vezethető vissza, hogy sohasem kergették el a kecskét a faluból, és 12 különböző munkát is végzett, még ha kontár módon is, de valamit csinált. Ebben az időszakban nem lehetett a jövő generációjának egy olyan mesét tálalni, amelynek a végén kiderül, hogy egy munkás nem ért semmihez, és szakma hiányában csak lébecol az életben. Példát kellett mutatni a végkifejlet által, így sikerült lerombolni a rajzfilm enyhe társadalomkritikáját (Az úgynevezett ezermesterekről, akik bármit is képtelenek elvégezni.), és beilleszteni az úgynevezett „vörös farkat.”
Ez persze semmit nem von le a kiváló szövegkönyvvel, szinkronhangokkal és történetekkel rendelkező meseklasszikusból.

Tegnap elméletileg megújult a Közmédia, és az Internet valósággal issza minden egyes pillanatát az „Új M1-nek.” Újat nem tudok mondani a témában, de azt az a megállapítást le tudom szűrni, hogy azt az űr, amit a Trash tévézők lelkében a Budapest Televízió 2009-es megszüntetése hagyott, hamarosan pótolva lesz.
Az MTV vezérigazgatója egy interjúban azzal védekezett, hogy „Aki nem csinált semmit, az ne kritizáljon.” Én ugyan nem dolgoztam tévénél, de van egy billentyűzetem, és egy internetes honlapom, a Közmédia pedig korábban úgy ajánlotta a Rendszerváltók című dokumentumfilmjét (akik közül néhányra a Rendszerhagyó kifejezés illene), hogy 1990-től már nyíltan kimondhatjuk a véleményünket: A mai nappal a köz szolgálatiság, amely eddig sem volt éppen a tévétársaság erőssége még inkább csökkenni fog.

Most olvastam, hogy a német válogatott ikonikus alakját Lucas Podolskit a tavaszi időszak második legrosszabb igazolásának szavazták meg Olaszországban.

Soha nem űztem semmilyen sportágat magas (de még csak középszerű) szintem, ez persze nem riaszt el attól, hogy ugyanezeket a sportágazatokat a lehető legmagasabb szinten nézzem. Nem hiszek abban, hogy a magyar egy sportnemzet lenne, hogy ennek az országnak feltétlenül olimpiát kellene rendezni, de még abban sem, hogy az olimpiai bajnokokat feltétel nélkül ajnározni kellene.

A Juventus- Dortmund meccs kapcsán lehetne beszélni az infantilizmus határát súroló bíróról, a Juve sztárok átmeneti elmebajáról, de a legszembetűnőbb, hogy a a darazsak védelme ismét lyukasabb, mint a legjobb minőségű svájci sajtok.
A vesszőfutást nem lehet egy ember nyakába varrni, de véleményem szerint a mélyrepülésben legalább akkora szerepe van, a kapusnak Roman Weidenfellernek, mint a csapat felemelkedésében.
A német válogatott tartalékja 13. éve van a csapatnál, és szemtelen magabiztossággal vette át Lehman helyét a kapuban, akkor olyan fényes karriert jósoltak neki, hogy sokan Oliver Kahn egyértelmű utódának kiáltották ki. Olyan csapatokkal tárgyaltak eligazolásáról, mint a Barcelona, a Real Madrid, de még a Bayern is szóba került. (Ezt nemrég olvastam egy régi Képes Sportban.) Weidenfeller maradt, számtalan emlékezetes meccset bemutatva, főszerepet játszva a sikerekben, ám időközben Neuer, Adler és Zieler is túlnőtt rajta, kvázi keresztülugrotta őt a válogatott ranglétráján.
Már a BL döntőben sem tudott mit csinálni Robben helyzeténél, és valahogy azóta nem volt képes kilábalni a gödörből, tavaly az elmúlt évek leginstabilabb szezonját teljesítette magához képest, és a világbajnoki kerettagság után csak tovább tágult a krízise. Sorra hibázik, a Borussia nem egy-nem két meccset bukott már miatta, és most is nyakig benne volt az első torinói gólban.
Akármekkora kapuslegenda, szerintem Jörgen Klopnak az idény végén meg kellene lépni a kapuscserét a kezdőben, méghozzá a klub érdekében.!

Azt hiszem ma végképp bebizonyosodott számomra, hogy az internet népét ott vehetik, palira ahol akarják. Ma már ott tartunk, hogy mindenki a saját újságát, televízióját szerkesztheti a blogok és a vlogok formájában, az emberekben pedig megvan az a vágy, hogy jobb esetben 5-10 percig, rosszabb esetben akár órákig nézze, ahogy egy illető a kamerába beszél valami teljesen jelentéktelen témáról, hihetetlenül indifferens módon. Az internet, mint tudjuk függést okoz, és egy teljesen felemészti az ember mindennapjait, ha 4-5 órát ül a gép előtt, és csak tömi magába azt a szemetet, amit kap. Nem arról van szó, hogy a túl sok internetezést ellenezném: ha valaki arra használja a világhálót, hogy mondjuk, megnézzen egy minőségi filmet/sportközvetítést vagy esetleg tudástárát bővítse 3-4 óra olvasással (És ehhez megvan a szabadideje, és pénze az áramra.) ám tegye.
A legnagyobb baj azzal az igénytelenséggel van, amely elszaporodott, ahol már rég arra van igény, amit adnak, és ahol már az ember annyira kiszolgáltatott lett, hogy kétségtelenül bármit elhisz annak ellenére, hogy a kész tények akár 0,001 százalékának is utána olvasott volna.