Hiába szerepelt reklámfilmben, zsűrizett tehetségkutatóban, korcsolyázott egy ország előtt, vagy égette magát valamelyik kereskedelmi tv gagyi műsorában, nem kérdés, hogy Nagy Feró életműve páratlan a maga nemében. Ha megvizsgáljuk a Nemzet csótányának életművét, nem találunk két olyan, 5 éves periódust, ahol ugyanabban a stílusban alkotott volna. A szubjektív lista ezúttal egy picit rendhagyó, hiszen nem csupán a Feró által előadott dalok találhatóak rajta, hanem mindaz a kulturális tevékenység, amiért lehet szeretni a letenyei születésű fenegyereket.
A hazai bulik hercege és a Fidesz rendezvények dalos pacsirtája Kis Grofó összeállt a Mizu című mém (Száradjon ki a nyelvem, ha azt merem mondani rá, hogy dal.) szerzőjével, és az internet valósággal felrobbant. A Bulibáró című szerzeményt a nyár slágerének kiáltották ki, illetve annak a valaminek, amire végiglehet bulizni a legmelegebb évszakot. Ismét elmondhatom, hogy a „mulatósra” szerintem csak agyig bebaszva lehet táncolni, ám annak aki erre a dalra akar táncolni, fel kell készülni az agysejtek alapos pusztulására valamint a májrák megjelenésére is. Ifjabb Kozák László nevéhez már olyan kulturális szempontból megkérdőjelezhető alkotások fűződnek, mint a blog hasábjain már kitárgyalt „No Roxa Áj”, a Lék mánó lej” vagy éppen a „Rázzad meg a testedet” című opuszok, ám ezúttal sikerült mindent alulmúlni.
Az egyik legelcsépeltebb mondás a világon, hogy „Régen minden jobb volt”. Ez a frázis generációról generációra öröklődik, és sajnálkozva veszem észre, hogy már az én generációmban is egyre inkább elterjed. (Bezzeg a mi időnkben.) A frázist kopogtató valaki általában a fiatalkorát igyekszik visszasírni, vagy cinizmusáról tanúbizonyságot téve, már egyszerűen mindent rosszabbnak lát, mint a korábbi időszakban. Tipikusan ők azok az emberek, akik nem képesek felfogni az idő múlását és a helyzet változását. 21 évem alatt nem éltem meg nagy változásokat, így nem is igyekszem, igyekszem minden második pillanatban visszasírni a 10-15 évvel ezelőtti életemet. (Tekintve, hogy rühelltem gyereknek lenni, nem is csoda.) A politika világát akkor még nem tudtam megítélni, így erről nem ejtenék szót, az étel ízének visszasírását pedig egy alapjában véve primitív dolognak tartom. A hazai tömegkultúra már akkor is a mélyben volt, így marad a sport világa. Az ember nem tud úgy fölmenni egy sportfórumba, hogy ne találja magát szembe a bezzeg régen jobb volt a Forma1/ foci/NBA/ bármilyen sport kijelentéssel. Bejegyzésemben 25 példával bizonyítanám, hogy a sportot és az egyéniségeket illetően nem is élünk olyan rossz korban sőt, valamely sportágban akár minden idők legjobbjával is szembetalálhatjuk magunkat.
Alapjában véve kedvelem a Magna Cum Laude együttest, frontemberüket, Mező Misit pedig egy kifejezetten szórakoztató egyéniségnek tartom. Van azonban egy daluk, amellyel ki lehet üldözni a világból. A „Pálinka dal „című szerzeményük nemcsak, hogy egy igénytelennek tűnő könnyű zenei kategóriába be nem illő opusz, de még egyfajta prolihimnusz is. (Nem a munkásemberekre használom ezt a szót, hanem az igénytelenekre.) A 2009-been keletkezett dal sikerét már akkor sem értettem, viszont nem kérdés, hogy a sorok kiválóan tükrözik a magyar közgondolkodást.
A minap körülbelül félszázadik alkalommal is végignéztem az István a királyt az eredeti szereposztással, és egy dologban egyre inkább biztos vagyok: Deák Bill Gyula karaktere Torda a sámán a mű legautentikusabb figurája. Tény, hogy a Szörény-Bródy páros mesterműve tele van erős karakterekkel: Sarolttól Koppányon át egészen Laborc nagyúrig, de egyikük sem ért fel Koppány főtanácsadójához. Az István a királyban egyik erősebb, mint a másik, ám, mégis az ember azt
Bárt tudunk ellenpéldákat is mondani, de nem biztos, hogyha valaki egyszer magas szinten űzött egy sportágat, az utána jó szakértő lesz. A szóban forgó két úriember legalábbis ezt bizonyítja. Újra itt a Roland Garros, és vele együtt a „Game Set Mats” című műsor, amelyet immáron hetedik éve sugároz az Eurosport.
Kevés dologgal szemben van akkora erkölcsi fenntartásom, mint a híradókban bemutatott próbavásárlóktól. Ezek a próbavásárlók általában 16 illetve 18 év közötti fiatalok, akikkel vagy cigarettát, vagy alkoholt vetetnek, mondván „A trafikok/italboltok nem tartják be a törvényeket.” Tény, hogy erkölcsileg aggályos, hogy 18 év alatti fiataloknak adnak el dohányterméket a személyi igazolvány elkérése nélkül, ám számomra mégis inkább a próbavásárló személye a kifogásolhatóbb.
Ismerőseim körében köztudott, hogy két dolog kivételével rajongok Németországért (Német történelem, német popzene.), imádom a német focit, a német életszemléletet, de még a német nyelvet is. Németország történelmét, és megítélését alapvetően változtatta meg egy olyan elmebeteg vezető, aki még csak nem is Németországban származott, és milliókat küldött a gázkamrába, valamint kirobbantotta minden idők legnagyobb háborúját. Eltelt 70 év, az SS tisztek 99.9 százaléka halott, felnőtt három generáció, ám az internet népének egy bizonyos százaléka szerint a németek valamint a német szimpatizánsok a mai napig nácinak, vagy fritznek minősülnek. Azon túl, hogy ez a kijelentés legalább akkora marhaság, mint, hogy mi magyarok a Syriusról származunk, jól jelzi a kijelentő világgal való viszonyát és/vagy iskolai végzettségét. Nem is igazán értem, hogy miért kellene diszkriminálni egy komplett népet, nagyapáik/ükapáik rémtetteivel, és különben is Németország megtette, mait mi nem: Szembenézett sötét múltjával. Számomra a legérdekesebb azonban annyi ebben az elmebajban, hogy csupán egyetlen népet diszkriminálnak a saját múltja miatt, nem pedig az egész világot. Ha a német népet náci jelzővel illetik, akkor a franciák miért nem királygyilkosok, a spanyolok/portugálok miért nem konkvisztádorok, az olaszok miértnek maffiózók vagy a mexikóiak miért nem indiánok a közgondolkodás szerint. Véleményem szerint az igazság a népnevelésnél kezdődik: és generációról-generációra öröklődik egy bizonyos társadalmi rétegben, ahol mai napig félnek a németektől, hogy újabb genocídiumot hajtanak végre.
Néhány héttel ezelőtt felröppent a hír, hogy az FTC játékosa, a brazil születésű Somalia szeretne a magyar válogatottban szerepelni. Tagja vagyok a Facebookon egy, labdarúgásról vitázó csoportnak, és a többségünk arról cserélt eszmét, hogy a játékos képességei alapján beférne-e a nemzeti tizenegyünkbe.
Hiába törölték el már negyedszázada, a halálbüntetés még mindig központi téma Magyarországon. Az emberek többsége még mindig hisz abban, hogy valóban elrettentő ereje lenne, ha visszahoznák a törvények közé a legsúlyosabb büntetési formát.
Mi magyarok nonszensz állításként úgy hivatkozunk magukra, mintha valami sportnemzet lennék. Tény, hogy a sportolók sok aranyat nyernek az olimpiákon/VB-ken, de a merítési lehetőség egyre kisebb. Az átlag magyar ember nem csupán a sportot szereti, hanem azt akarja látni, hogy honfitársa aranyérmet szerez, nemzeti válogatottja megnyeri az aktuális mérkőzést.
Véleményem szerint a morál romlásának látható jele, hogy arról az egyetemi hallgatóról cikkeznek az újságok, aki 0 pontos ZH-t írt. És a legszebb az egészben, hogy a BME egyetem zárthelyi vizsgát akar elnevezni erről az egyénről, mondván rendkívüli tettet hajtott végre. Ugyan még nem volt lehetőségem a magyar felsőoktatásban tanulni (remélhetőleg ez az állapot csak szeptemberig áll fenn : D ), de mikor középiskolában írtam egy nívón aluli dolgozatot, nemhogy nem büszkélkedtem vele ország világ előtt (Mint a trollfoci célközönsége.), de bizonyos mértékben még el is szégyelltem magam. Az egyetemre/főiskolára tudtommal, célokkal megy az ember, legtöbben azért, hogy szerezzen egy jó képesítést, vagy egy diplomát. Ha valaki azzal dicsekszik, hogy ő neki ennyi, és annyi diplomája van, mindjárt rámondják, hogy stréber, holott csak szorgalmasabb volt a többieknél. Nem arról beszélek, hogy egy főiskolai hallgató ne engedje el magát, de nehogy már ezt kelljen, ünnepli, hogy le se szarta a ZH-t. Ha mondjuk az élet volna a célja, hogy az amerikai tinifilmek mintájára minél több lányt csábít el (vagy minél többet bulizik, minél több kábítószert próbál ki, és a többi.), erkölcsileg jóval kifogásolhatóbban cselekedett volna, de ezen tevékenységek mögött lett volna valamilyen teljesítmény. Nem fogok előállni az „Elvette a helyet egy olyan elől, aki tanulni akart.” szöveggel, mivel nyilvánvalóan a hallgató rendelkezett azzal a pontszámmal, amivel oda fölvették, és „célja” teljesítése után nyilvánvalóan nekiáll majd tanulni, ha csak nem akar egy budapesti „mekiben” mosogatni. De az ilyen hírek után nem is csodálkozom, hogy az átlag magyar ember azért szónokol a fórumon, hogy csökkentsék a felsőoktatásai helyek számát. (Nem osztom ezt a vélemény, sőt, de az ilyen hírek nyilvánvalóan nyomot hagynak a szónokokban is.) Az pedig, hogy a BME ezzel vagánykodik, hogy náluk 0-pontos ZH-t írnak, szinte önmagát, valamint a létromlást magyarázza.
Mindig kissé elszomorodom, amikor egy régi , vacak színvonalú műsort azzal védenek a környezetemben, hogy „Csak ezt adták, azért néztük.” A befogadó úgy érzi, hogy ezzel a gesztussal, hogy csupán az egy csatorna létére fogta, hogy ő valamilyen ordenáré produktumot nézett, már meg is mentette a saját ízlését. Pedig ez a fajta mentalitás nagyon is káros szerintem, mivel ez létjogosultságot adott arra, hogy két évtizeddel ezelőtt az állami televízió (Amely az archívum alapján jóval nagyobb nívót képviselt, mint jelenleg.) olyan műsorokat tartson évekig a képernyőn, mint a Família KFT, az Űrgammák (Bár ott mint tudjuk más is volt a háttérben.) vagy a Három kívánság. Különben is milyen attitűd az, hogy nem lehetett mást nézni? Az ezt hangoztató ember szerint a tévénézés az egyetlen alternatívája, a szabadidő hasznos eltöltésének. (Ha meg átkapcsolt, akkor nem biztos, hogy értette a külföldi csatornák nyelvét.) Letelhetetlenül lehetne sorolni, hogy milyen hasznos dolgokat csinálhatott az ember tévé nélkül (az internet előtt), kezdve egy könyv elolvasásától a gyerekkel való beszélgetésen át, a magánügyeknek minősülő tevékenységekig. Ma ugyan hiába van több tévécsatorna, ez a mentalitás ugyanúgy helytáll: az akkori generáció az akkori vackoknak az ismétlését nézi, a maradék embertömeg nagy része pedig valamelyik kereskedelmi tévé zendülés kategóriájába tartozó műsorát figyeli. Ebben az esetben annyi a befogadó mentsége, hogy „Csak azért nézem, mert annyira pocsék.”, vagy „Csak azért nézem, mert mások is nézik.” Mindkettő roppant káros mentalitás, és pont emiatt nem szabad megelégedni azzal a mocsokkal, amit elénk tesznek.
