Szavakkal szinte ki sem fejezhető, hogy a XXI. századi televíziózást mennyire eluralta a valóságshow műfaja. Milliók képesek azt napestig bámulni, ahogy embertársai esznek, isznak, alszanak, vagy éppen nemi életet élnek. Az egész tulajdonképpen arra  szolgál, hogy felszínre hozza a szereplőkben  lévő exhibicionista, a nézőkben pedig a kukkolási igényt. A Truman Show 1998-ban látott napvilágot, tehát a valósághoz, mint műfaj ekkoriban még gyerekcipőbán járt, ám le a kalappal a készítők előtt, hogy ennyire pontosan látták, hova is fog kitolódni ez az alja műfaj. Úgy is mondhatnám, ez egy profetikus látomás, az emberiség jövőjéről, hogy hol is fogunk tartani 2020-2025 körül. A filmben szereplő nézők elveszítették életüket, mindennapjukat egy másik ember bámulásával töltik, vele kelnek, vele alszanak, teendőiket csakis a műsorhoz képesek igazítani. Nagyon sötét antiutópiáról beszélhetünk, ahol nem a háborútól, a kihalástól, vagy esetleg az idegenektől kell tartani, hanem attól, hogy az emberek agyát egyszerűen átmossák a TV segítségével. A Truman  Show legnagyobb erénye annyi, hogy ezt az antiutópiát egy utópiába csomagolja, hiszen a valóságshow helyszíne egy szinte tökéletes amerikai kisváros, olyan hely ahol semmi anarchia nincs, és minden tökéletes.
Ebben a mesterséges világban él Truman, akinek életét filmezik, mindezt persze az ő tudta nélkül. Élete egyetlen döntését sem ő irányította, beszéljünk akár a házasságáról, akár a "szüleivel" való kapcsolatáról, akár élete terveiről.Már maga a hős neve beszélő, hiszen ha Truman egyenlő a True Mannal, vagyis az igaz emberrel.  Találó név, hiszen ő az egyetlen, akinek minden mozzanata igaz, igaz, és ő az akinek úgy nincs átmosva az agya, hogy közben egy teljes élethazugságban él. Az ő ellenpólusa Kristof a show atyja, akinek semmi szent, és aki megisteniesült attól, hogy valakinek az életét irányíthatja. Istensége hatására, már-már betegesen ragaszkodik ahhoz, hogy a shownak folytatódnia kell. 
A film műfaját nehéz besorolni, egyszerre tökéletes antiutópia, médiakritika, szatíra, dráma, és a vígjátéki elemeket si tartalmaz, igaz csak módjával.
Nincs olyan ember aki ne látott volna legalább egy valóságshow epizódot, és ahogy Truman egyre jobban öntudatára ébred, a néző úgy szégyenli el magát egyre jobban, mondván: "Én más emberek kiszolgáltatottságán szórakoztam!". A film a lehető legjobb ízléssel lett elkészítve, tele van megható jelenetekkel, amelyek mégis a giccstől a lehető legtávolabb állnak. A befejezés pedig színtiszta katarzis.
Nagyszerű színészi alakításokkal találkozhatunk a közel 2 órás játékidő során. Ed Harris aki számtalan remek produkciót bemutatott már, konkrétan élete legjobb játéka, amit Kristoffkén művel, és ez szintén igaz a Truman feleségét játszó Laura Linneyre. A főszereplő azonban mégis külön kasztot képez maga körül. Az addig csak alpári komédiákban grimaszoló (Kivétel a Maszk.) Jim Carrey fergeteges a főszerepben, és ezzel az alakítással sikerült kitörnie a rászabott skatulyából egy életre, minden gesztusa, megmozdulása zseniális ebben as filmben, és hála az égnek be tudta bizonyítani tehetségét.

Kevés jobb film készült a Truman Shownál, amelyet csak ajánlani tudok.

10/10

A magyar filmgyártás és zeneipar az elmúlt 30- 40 évben előszeretettel másolta a az aktuális nyugati trendeket.  Letelhetetlenül lehetne  gyengébbnél-gyengébb  próbálkozásokat, ám azon alkotásokat, amelyek megállják az összehasonlítást a nyugati mintával az ember két kezén összetudja számolni. A ma 10 éves Argo viszont az utóbbi kasztba tartozik.  Árpa Attila akinek olyan műsorokat "köszönhetünk", mint a magyar Big Brother azaz a Való Világ, a magyar Jerry Springer Show azaz a Mónika Show az RTL-től való dicstelen távozása után úgy gondolta a filmgyártásban is van egy követendő brand, amelyet le lehetne másolni, és választása Guy Ritchie munkáira esett. Hála az égnek, hogy az Argot a Blöff és a Ravasz az agy és a két füstölgő puskacső ihlették, és nem a brit rendező későbbi filmjei, mert így létrejöhetett az elmúlt 10 év legjobb magyar közönségfilmje.
Árpa filmre vitt egy már jól működő koncepciót, melyben a piti alvilági személyek játsszák a főszerepet, ám mindezt sikerült megfűszereznie a magyar "valósággal."
A Blöffhöz hasonlóan itt is teljesen amatőr gengszternek sem nevezhető bűnözők küzdenek a nagykutyákkal, a nagy szajré reményében, hogy aztán a végére mindenki át legyen verve.

Az Argo nem csinál titkot abból, hogy a főhumorforrás az a figurák prosztóssága, hiszen már a mozikba is úgy került be az alkotás, mint "Egy igazi magyar suttyófilm."  Ezt a fajta prosztósságot a rendező tökéletesen ötvözte a fekete humorral, és kevés olyan néző van, akit ne vett volna meg vele kilóra.  Humor szempontjából nehéz csúcsjelenetet kiemelni, de ha meg kell nevezni, akkor ez az elegy leginkább a betöréses ileltve a gyorsétterem előtti  szcénában működik a legjobban. (Árpa  fityiszt is mutat a legnagyobb gyorsétteremnek a jelenetben.)

A film legnagyobb erőssége a színészi játék valamint a karakterválasztás. Olyan figurákat láthatunk, amilyenek addig sohasem szerepeltek a magyar filmvásznon. A prímet mindenképpen a két főszereplő Oszter Sándor és Kovács Lajos viszi színészi játék terén. Előbbi jó 10 év után szerepelt újra filmvásznon, és a szememben Rózsa Sándor mellett egy újabb ikonikus karaktert formált meg, amely teljesen elütött addigi szerepeitől. Ilyen hidegvérű és ennyire stílusos gengsztert, mint a Tejesember, nem hogy a magyar filmben nem láttunk, a nyugati feketekomédiáknak is becsületére válna.
A Kovács Lajos által játszott Tibi teljes ellentéte a Tejesembernek. Ő az az igazi melegítőfelsős, kissé elhízott, kopaszodó figura, aki nemhogy egy rablást képtelen véghezvinni, még a lehető legkönnyebb helyzeteket is képtelen ésszel felfogni.
Tibi bandájához tartozik Tyson és Psycho, az ő karakterük is megér egy misét. Előbbi az igazi izomagyú kidobóember archetípusa, aki minden problémát bunyóval, vagy lövöldözéssel akar megoldani. Psycho karaktere köré egy perc alatt felépítenek egy mítoszt és nem is kell csalódnia a nézőnek. Ő az az ember, aki még Tyson számára is maga a brutalitás, bár a többiek is valamilyen értelemben pszichopaták (kivéve Bodri), az ő mentális állapotára már nem is lehet jelzőt találni. A karaktert Bicskey Lukács  játszotta, akinél nagyobb telitalálatot nem is lehetett volna elkövetni a szereplőválogatáson.
A Scherer Péter által játszott Bodri egészíti ki a bandát, ő az egyetlen, viszonylag normális szereplő a csapatban, a színész pedig csípőből hozza a karaktert.
Ő hozzájuk kapcsolódik a történet főszála. A Görög László, Steiner Kristóf, Csuja Imre
 és Nagy Feró nevével fémjelzett szál szinte teljesen felesleges (Bár néhány jó pillanatot így is tartogatott a nézőnek), de általában az az ember érzése, hogy csak az időkitöltés miatt tették bele ezen jeleneteket a filmbe.

Említésre méltó még a film zenéje is amelyből kiemelkedik Kowalsky meg  a Vega: Valahogy mindig minden balul sül el című szerzeménye, valamint a Tankcsapda Mennyország Tourist-ja amely a stáblista alatt csendül fel.

Az Argo marketingkampánya is egyedülálló volt Magyarországon, hiszen a Psychot, Tysont és Tibit játszó színészek járták a budapesti mozik környékét, és utasították az embereket, hogy nézzék meg a filmjüket, vagy találkoznak Psychoval.

A film nálam etalon a szórakoztató, közönségfilmek körében, reménykedem, hogy a közeljövőben elkészülő folytatás méltó lesz a 2004-es film "szellemiségéhez."

10/8